A fukarok asztala és az üres magyar szék

Berlinben hat kormányfő gyűjti az erőt a 2028–2034-es uniós költségvetés lefaragására, Prágában közben Costa a kompromisszumot keresi. Magyarországnak hamarosan el kell döntenie, melyik asztalnál ül – és nem biztos, hogy a leghangosabb tiltakozás szolgálja legjobban az érdekeit.

Csütörtökön Berlinben hat kormányfő ült egy asztalhoz, és Magyarország neve el sem hangzott. Mégis, amit ott eldöntenek, a végén minden bizonnyal a magyar kohéziós és agrárboríték nagyságáról fog szólni. Friedrich Merz német kancellár Hollandia, Finnország, Ausztria, Dánia és Svédország vezetőit hívta maga mellé, hogy közös frontot építsenek a Bizottság közel kétezer milliárd eurós, 2028–2034-es költségvetési javaslata ellen. Christian Stocker osztrák kancellár nem kertelt: több száz milliárdos csökkentést sürgetett, mondván elfogadhatatlan, hogy Brüsszel minden idők legnagyobb büdzséjéről tárgyal, miközben a tagállamokban megszorítások zajlanak.

Ez a hatos nem a semmiből született. A 2020-as keretvitában még csak négy „fukar” ország – Hollandia, Ausztria, Dánia, Svédország – lépett fel egységesen a kohéziós kifizetések ellen. Most Németország is beállt a sorba, sőt, ő vezeti a csoportot, és Finnország is csatlakozott. Ez a bővülés önmagában üzenet: a nettó befizetők tábora nem szűkül, hanem nő, és a hangadó immár nem Hága vagy Koppenhága, hanem Berlin. Aki érti, hogyan gondolkodik egy német kancellár hazai költségvetési szorításban, az érti, miért történik ez pont most: Merz otthon fájdalmas megszorító csomagokat visel, és politikailag nem engedheti meg magának, hogy eltűrje Brüsszel dőzsölését.

A berlini csoport nem csupán az összeg lefaragását akarja. Azt is el akarják érni, hogy a kiadások súlypontja a mezőgazdaságról a védelemre és biztonságra tolódjon, és hogy a forrásfolyósítást szorosabban kössék a jogállamisági feltételekhez. Ez a két elem együtt sokkal többet mond, mint egy egyszerű spórolási szándék: egy egész költségvetési filozófiaváltásról van szó, amelyben a hagyományos kohéziós-agrár Európa átadja helyét egy védelmi-biztonsági Európának.

Eközben egy másik térképen egy másik útvonal rajzolódik ki. António Costa, az Európai Tanács elnöke Pozsony, Tallinn, Riga és Vilnius után most Prágába látogatott, hogy kompromisszumot közvetítsen azok felé, akik – mint Spanyolország – ellenzik a keret csökkentését és az agrártámogatások elvonását. Két Európa rajzolódik ki tehát: az egyik asztalnál a nettó befizetők ülnek, a takarékosság nyelvén beszélve, a másiknál a nettó kedvezményezettek és a kompromisszumkeresők, a kohézió nyelvén. Az ír elnökség októberben terjeszt elő új számokat egy őszi csúcs előtt, és mindkét tábor tudja: a 2027-es francia, spanyol és olasz választások előtt kell megegyezni, különben évekre szétesik a lendület.

Ide, ebbe a térképbe kell most Magyarországnak berajzolnia magát. A régi reflex egyértelmű volna: állni a sarat, hangosan tiltakozni minden csökkentés ellen, Brüsszelt fukarsággal vádolni. Csakhogy ez a reflex a méretről szól, nem a tartalomról – és éppen a tartalom az, ami Magyarországnak igazán fáj. A berlini hatok nem egyszerűen kevesebb pénzt akarnak, hanem másra akarják költeni: kevesebb agrártámogatást, kevesebb kohéziót, több védelmet. Ez a fajta átrendeződés Magyarországnak strukturálisan rosszabb, mint önmagában egy szigorúbb teljes keretösszeg egy olyan elosztásban, amely a kohéziót és az agrárborítékot érintetlenül hagyja.

Ebből következik, hogy a magyar érdek nem feltétlenül a leghangosabb ellenállásban rejlik, hanem abban, hogy Budapest melyik koalícióban tud tényleges súlyt gyakorolni a tárgyalt tételekre. Varsó, Madrid és a balti fővárosok azon dolgoznak, hogy a kohéziós és agrártételek nagyságát védjék – ez az az asztal, ahol a magyar érdek szó szerint testet ölt forintban és euróban kifejezve. A berlini hatok asztalánál Magyarországnak nincs mit keresnie: az a klub a nettó befizetőké, és oda ülni szimbolikus öngyilkosság volna. De az sem old meg semmit, ha Budapest egyedül, szövetségesek nélkül üvölt Brüsszel felé – ez a fajta magány pontosan az a provincializmus, amely a tárgyalóasztalnál láthatatlanná tesz. A tét nem az, ki kiabál hangosabban, hanem ki van ott, amikor az ír elnökség októberben letette az asztalra az új számokat.

A legerősebb ellenérvet azonban a Tisza-kormánynak is vállalnia kell, mert ez a vita nem érhet véget azzal, hogy „minél nagyobb a boríték, annál jobb”. A nagyobb uniós költségvetés önmagában nem érdem, ha a felhasználás minősége nem javul. Magyarország kohéziós és agrárforrásainak elköltése körül évek óta dokumentáltak azok a problémák – lassú felhasználás, gyenge átláthatóság, jogállamisági viták –, amelyek miatt Brüsszel egyáltalán feltételeket szabott. Ha Budapest most csupán a régi méretet akarja visszaszerezni anélkül, hogy a felhasználás ellenőrzését, hatékonyságát és átláthatóságát is hitelesen javítaná, akkor a nagyobb boríték legfeljebb a régi hibák nagyobb keretben való megismétlését jelenti. Egy kormány, amely szakít az elmúlt évtized brüsszeli konfliktusaival, éppen ezen a ponton bizonyíthatná, hogy komolyan gondolja a szakítást: nem a méretért harcol, hanem a minőségért is.

Berlin a magáét teszi: hazai költségvetési kényszerből szövetséget épít a takarékosságra. Prága és a kompromisszumkeresők a magukét: kohéziót védenek, mert nélküle nem tartható össze a keleti és déli periféria lojalitása. Budapestnek nem az a dolga, hogy eldöntse, melyik logika a „jó”, hanem hogy pontosan lássa: az ő széke nem Berlinben van, hanem ott, ahol a kohéziós és agrártételek sorsa valóban eldől – feltéve, hogy közben a saját házát is rendbe teszi, mielőtt a következő borítékot kéri.