Az adatbázis, ami mindent mutat, csak azt nem, hogy kinek lesz igaza

21 feljelentés, 2103 milliárd forint, egy Facebook-videó a lélegeztetőgépekről — a kormány egyik napról a másikra transzparenciabajnok lett. A kérdés, hogy mi marad ebből, ha lejön a honlapról a kattintásvadász szám.

Ha egy kormány önként tesz közzé egy adatbázist a saját elődje ellen indított feljelentésekről, azt két módon lehet olvasni. Az egyik: végre valaki komolyan veszi az átláthatóságot. A másik: végre valaki megtalálta a tökéletes napirendi fegyvert. A kettő nem zárja ki egymást — és pontosan ez teszi izgalmassá az ügyet.

A tények egyszerűek. A tárcaátvilágítások nyomán eddig 21 ügyben tettek feljelentést, ebből 11-ben indult nyomozás. Az érintett eljárások összesen mintegy 2103 milliárd forintnyi közpénzt érintenek, ennek több mint fele az Eximbankhoz köthető. A kormány maga is jelzi: az összegek még módosulhatnak, a végleges kár csak jogerős ítélet után dől el. Ez a mondat a cikk egyik legfontosabb mondata, mégis az, amelyiket a leghamarabb el fogják felejteni.

Mert nézzük a számokat józanul. 21 feljelentésből 11 nyomozás — ez majdnem fele-fele arány, ami önmagában nem rossz mutató, de nem is diadalmenet. A maradék tíz ügy egyelőre a hatóságok mérlegelésén áll, ott lehet közülük olyan is, amelyikből semmi sem lesz. A 2103 milliárd forint pedig nem kár, nem elszámoltatott hiány, hanem a feljelentésekben megjelölt, érintett közpénz nagyságrendje. Ez a különbség lényegi, nem szőrszálhasogatás: az egyik egy vádirat, a másik egy jogerős számla. A kettőt összemosni pontosan az a kommunikációs trükk, amitől egy elszámoltatási kezdeményezés kampányeszközzé silányul.

Cui prodest? Elsősorban a kormány, ami így folyamatosan napirenden tarthatja az előző ciklus visszaéléseit, anélkül hogy egyetlen jogerős ítéletre várnia kellene. Egy élő, frissülő adatbázis örökzöld hír: minden új tétel újra felszínre hozza a témát, miközben a tényleges igazságszolgáltatási folyamat évekig elhúzódhat a háttérben, jóval a következő választási kampányok mögött. Ez nem vádaskodás, hanem történelmi tapasztalat: a hatalomváltás utáni elszámoltatási hullámok szinte mindig termelnek ilyen kettősséget — a nyilvánosság gyors, az igazságszolgáltatás lassú, és a kettő ütemkülönbsége politikai tőke.

Ami viszont ettől függetlenül is valódi közpénzügyi botrány, az a lélegeztetőgépek ügye. Itt nincs szükség feljelentési összegekre ahhoz, hogy lássuk a problémát: több mint 13 ezer darab gép áll egy pátyi raktárban, ebből a többség gyakorlatilag használhatatlan, mert hiányoznak a kórházi alkalmazáshoz szükséges tanúsítványok. Van, amelyikhez csak kínai nyelvű dokumentáció tartozik, van, amelyikre utólag ragasztottak fel — hivatalos eljárás nélkül — magyar megfelelőségi címkét. A tárolás eddig több mint kétmilliárd forintba került, és ez a szám nem feljelentési tételsor, hanem folyamatosan növekvő, valós kiadás. A közvetítő cégek dokumentációját közben megsemmisítették, ami a feltárást is megnehezíti.

Ez az az elem a történetben, amit érdemes elválasztani a nagy adatbázistól. Egy 10 milliós országnak 16 ezer lélegeztetőgépet beszerezni szakmailag nehezen indokolható — ezt már a járvány idején jelezte a Magyar Orvosi Kamara is, a szakemberhiányra hivatkozva. Ha a kormányzat tudott a gépek használhatatlanságáról, és ennek ellenére évekig raktároztatta őket közpénzen, az önmagában, feljelentési összegek nélkül is megér egy elszámoltatást. Ez nem kampányretorika, hanem egyszerű költségvetési matematika: kétmilliárd forint tárolási díj egy olyan eszközparkért, amelyből alig 500 darabot sikerült elajándékozni.

A civil szervezeteknek adott állami támogatások közzététele is beleillik a transzparencia-narratívába, de itt már más a tétel: ez nem büntetőjogi kérdés, hanem politikai üzenet arról, hogy ki kapott pénzt az elmúlt öt évben. Hasznos adat, de a kontextusa más, mint a feljelentéseké — érdemes lenne külön kezelni, nem egy oldalon a nyomozati ügyekkel, mert az összemosás megint csak azt az érzetet erősíti, hogy mindenki, aki a listán szerepel, eleve gyanús.

És itt érkezünk a legerősebb ellenkérdéshez, amit nem lehet megkerülni. Hol a határ az elszámoltatás és a bűnösség vélelmének kommunikációs előlegezése között? Egy demokratikus jogállamban a feljelentés nem ítélet, a nyomozás nem bűnösség, a gyanú nem kár. Ha egy kormány saját maga tesz közzé egy nyilvános, folyamatosan frissülő listát olyan ügyekről, amelyekben még nem született jogerős döntés, azzal — akár szándékosan, akár csak a kommunikáció logikájából fakadóan — a közvélemény ítéletét előlegezi meg ott, ahol még a bíróságé sem született meg. Ez nem azt jelenti, hogy az adatbázis rossz ötlet. Azt jelenti, hogy a felelős használata megköveteli a pontos nyelvet: nem szabad "ellopott milliárdokról" beszélni ott, ahol a hivatalos szöveg is csak annyit mond, hogy "érintett összeg".

A transzparencia iránya önmagában helyes, és a magyar politikai kultúrában ritkán adatik meg, hogy egy kormány a saját eljárásait is nyilvánossá tegye ilyen részletességgel. De egy adatbázis attól válik intézménnyé, és nem kampányeszközzé, hogy a benne szereplő 11 nyomozásból hány végződik jogerős ítélettel, és hogy a kormány ugyanolyan hangosan kommunikálja-e majd azt is, ha egy ügyet lezárnak bizonyíték hiányában. Ez az igazi teszt. Minden más egyelőre csak jó marketing egy komoly probléma köré építve.