Varsó hitelért menetel, Budapest hitelt hagy veszni – ugyanaz a védelmi program, két Európa

Ugyanaz az uniós SAFE-keret, két gyökeresen eltérő tagállami reflex: Lengyelország sorban áll a következő milliárdokért, Magyarország közben hagyni látszik veszni a sajátját.

Van egy térkép, amit érdemes minden brüsszeli döntés mellé odatenni. Nem a frontvonalakat mutatja, hanem azt, hogy egy-egy tagállam mennyire veszi komolyan a saját védelmét, amikor Brüsszel pénzt kínál rá. A SAFE, az Unió 150 milliárd eurós védelmi hitelprogramja pontosan egy ilyen térképet rajzol ki most, és a kép Közép-Európában két, egymástól élesen elváló pontot mutat: Varsót és Budapestet.

Lengyelország a program elindulása óta úgy viselkedik, mint aki tudja, hogy háborús övezet szomszédságában él – mert az. Nem elégszik meg az első körben kiosztott kerettel, hanem újabb milliárdokért folyamodik, amint a program szabályai ezt engedik. A lengyel logika egyszerű: az uniós hitel olcsóbb, mint a piaci forrás, a fegyverkezési szükséglet pedig valós és sürgető, tehát minden elérhető eurót le kell hívni, amíg lehet.

Magyarország eközben egy másik történetet ír. A Világgazdaság cikke szerint az ország akár 16 milliárd eurós uniós védelmi forrást is elveszíthet, mert nem használja fel teljes egészében a rendelkezésére álló SAFE-keretet. Ez nem apró tétel: ekkora összeg évekre meghatározhatná a magyar haditechnikai fejlesztéseket, a hadiipari kapacitásbővítést, akár a NATO-vállalások teljesítésének ütemét is. És mégis ott hever lehívatlanul.

Ez a kontraszt önmagában is megérne egy hosszabb vitát arról, hogy mit jelent ma "szuverén" védelempolitikának lenni Közép-Európában. De a történet pikantériáját az adja, hogy az elosztásról gyakorlatilag nem a tagállamok, hanem Brüsszel dönt – konkrétan Ursula von der Leyen és apparátusa szabja meg, ki mennyit kap abból, amit nem hívtak le időben mások. A magyar tétlenség tehát nem csupán elmaradt haszon: közvetlenül más tagállamok, elsősorban a mohóbb és szervezettebb lengyel fél malmára hajtja a vizet.

Itt jön a számonkérés, amit tényszerűen, kampányretorika nélkül érdemes föltenni az új kormánynak. Mekkora a magyar SAFE-keret pontosan, mennyit hívtunk le belőle eddig, és mi a határidő, ameddig a fennmaradó összeg még lehívható, mielőtt Brüsszel újraosztja? Ezek nem ideológiai kérdések. Ezek olyan adatok, amelyeket a Tisza-kormánynak – éppúgy, mint bármelyik elődjének – nyilvánosan, világosan kellene kommunikálnia, hiszen egy 16 milliárd eurós tételről van szó, ami adóforintokban, munkahelyekben és hadiipari kapacitásban mérhető veszteség, ha végleg elúszik. Az, hogy a hazai politikai diskurzusban a forrásokért folyó versenybe a Tisza Párthoz köthető szereplők is belekeveredtek, jelzi, hogy a kérdés nem technokrata részletkérdés, hanem politikai tétje is van – ezt a cikk is megemlíti, anélkül, hogy ok-okozati összefüggést állítana.

Persze a magyar tétlenségnek lehet racionális magja is, és tisztességtelen volna ezt elhallgatni. A SAFE nem ajándék, hanem hitel: az, amit ma felveszünk, holnap adósságként terheli a költségvetést. Egy kormány, amely amúgy is feszes fiskális pályán egyensúlyoz, joggal mérlegelheti, hogy egy több milliárd eurós hitelfelvétel megéri-e a kockázatot akkor, ha a fenyegetettség-érzékelés mérséklődik.

És itt lép be a kép másik fele, amerikai felirattal. Donald Trump nemrég kijelentette, biztos abban, hogy Vlagyimir Putyin nem támad meg NATO-tagállamot, és lényegében bagatellizálta azt is, hogy John Ratcliffe CIA-igazgató a héten Moszkvában járt. Aki ezt a mondatot komolyan veszi, annak logikus, hogy kevésbé sürgősnek tűnik egy drága hiteltömeg felvétele a védelmi költségvetés feltöltésére. Ha az amerikai elnök szerint nincs közvetlen katonai fenyegetés a NATO-terület ellen, minek rohanni egy eurómilliárdos adósságba?

Csakhogy ez az érv pontosan annyira erős, amennyire megbízható a forrása. A Reuters két informátora szerint Ratcliffe a moszkvai tárgyalásokon maga vetette fel egy esetleges orosz NATO elleni támadás lehetőségét az orosz partnereknek – vagyis a saját hírszerzési vezetése láthatóan komolyabban veszi a kockázatot annál, mint amit az elnöki nyilatkozat sugall. Eközben Oroszország egyre konkrétabb fenyegetéseket fogalmaz meg például az Egyesült Királysággal szemben. A varsói kormányzat nyilván ezt a jelet olvassa hangosabban, mint Trump megnyugtató mondatát, és ez a kettősség pontosan megmutatja, miért nem lehet egyetlen amerikai kijelentésre alapozni egy ország védelmi tervezését.

Berlin és Párizs a maga módján szintén óvatosabban mozog, mint Varsó, de egyik nyugat-európai fővárosban sem halasztják el a döntést arról, hogy egyáltalán élnek-e a SAFE nyújtotta lehetőséggel. A kérdés ott legfeljebb az ütemezésről és a saját ipari kapacitásokhoz illesztésről szól, nem a lehívás elmulasztásáról.

A magyar helyzet tehát nem egyszerűen egy elszalasztott brüsszeli pénzcsap kérdése. Az európai védelempolitikai térképen az mutatja meg egy ország komolyságát, hogy amikor ingyen, illetve kedvezményesen kínálnak neki eszközt a saját biztonságára, él-e vele. Varsó igent mond, méghozzá hangosan és ismételten. Budapest egyelőre hallgat, és ha a határidő lejár, ez a hallgatás 16 milliárd euróba kerülhet – függetlenül attól, hogy Washingtonban éppen ki mit gondol Putyin szándékairól.