A robotok gyorsabbak Boltnál — aztán nekifutnak egy párnának

Pekingben öt napon át bokszoltak, futottak és buktak a humanoid robotok. Az eredmény: lenyűgöző mérnöki teljesítmény, becsomagolva egy méretes adag marketingbe.

Kezdjük ott, ami tényleg megtörtént: Pekingben egy humanoid robot gyorsabban futott 100 métert, mint Usain Bolt. Ez a mondat önmagában alkalmas arra, hogy holnapra beköltözzön minden clickbait címsorba, és be is költözött. Csak közben érdemes föltenni a kérdést, amit a szenzációs mondatok szeretnek megkerülni: mihez képest gyorsabb, és mi történt utána?

Bolt világrekordja egy 9,58 másodperces sprint, amit egy ember futott, tökéletes rajttal, szélviszonyokkal, egy stadionban, ahol semmi más dolga nincs, mint egyenesen előre haladni. A World Humanoid Robot Games 100 méteres száma más sportág. Nem tudjuk pontosan a forrásból, milyen pályaszélességgel, hány nekifutással, milyen külső segédeszközökkel vagy leegyszerűsített feltételekkel futottak a gépek — de azt igen, hogy a verseny egyik emlékezetes képe az volt, ahogy a rekordot beállító robotok utána nekimennek egy kipárnázott falnak. Vagyis a sprintelés meg volt oldva, a megállás nem. Ez pedig nem mellékes részlet, hanem a lényeg.

Egy 100 méteres síkfutás valójában nem egy dolgot mér, hanem legalább hármat: gyorsulást, sebességtartást és — igen — leállást, egyensúlyt, irányíthatóságot. Az emberi testben ezt ugyanaz az izom- és idegrendszer végzi, ami közben folyamatosan korrigál. A robotnál ez három külön mérnöki problémát jelenthet, és Peking pontosan azt mutatta meg, hogy jelenleg melyiket sikerült megoldani, és melyiket nem. A sebesség lehet elektromotor és áttétel kérdése — durván szólva, minél nagyobb a hajtás, annál gyorsabb a láb. Az irányított megállás viszont egyensúlyozás, valós idejű érzékelés és döntéshozatal, vagyis pontosan az a fajta „általános intelligencia a mozgásban", amiben a humanoid robotika még gyerekcipőben jár. A párnázott fal nem szégyenfolt, hanem őszinte mérnöki beismerés: tudjuk, hogy ezt még nem tudjuk.

Ugyanez a mintázat ismétlődött a bokszmeccseken és a robotkutyás felvonulásokon is a beszámoló szerint: a show elemek — a küzdelem koreográfiája, a tömeges felvonulás — lenyűgözőek voltak, miközben a gyakori bukások és meghibásodások jelezték, hogy a rendszerek stabilitása, tartóssága és az apró, kiszámíthatatlan helyzetekre való reagálása még messze nem éri el az emberi szintet. Ez a tech-marketing örök trükkje: a legfényesebb pillanatot vágjuk be a promóvideóba, a földre esést meg nem. Csak itt élőben, ötnapos versenyen nem lehetett mindent kivágni.

Ami miatt mégis érdemes elismeréssel, ne csak gúnnyal nézni ezt az egészet: a látványsport történelmileg nagyon gyakran volt a komoly technológia kirakata és egyben hajtóereje is. A DARPA robotversenyei — ahol a gépek ajtót próbáltak kinyitni és néha csak elestek közben — nem viccnek készültek, hanem azért, hogy pénzt, figyelmet és mérnöki versenyszellemet vonzzanak egy olyan területre, ami különben lassan haladna előre a laborok csendjében. Az űrverseny sem azért zajlott, mert a Holdra szállásnak önmagában akkora gyakorlati haszna volt, hanem mert a verseny felpörgette a fejlesztést. A humanoid robotika pekingi olimpiája ugyanezt a logikát követi: ha a kínai mérnökcsapatok azért dolgoznak éjt nappallá téve, hogy jövőre ne fusson neki a robotjuk a falnak, az az egész iparágnak jó — beleértve az amerikai versenytársakat is, akik a beszámoló szerint párhuzamosan készítik elő saját fejlesztéseiket.

Szóval mit is mér valójában egy ilyen 100 méteres robotfutás? Azt méri, hogy egy adott cég vagy egyetemi csapat mennyire tudta feltornázni egy szűk, jól definiált feladat sebességét — ami tényleg lenyűgöző mérnöki teljesítmény, és nem szabad lekicsinyelni. Amit nem mér, az az, hogy a robot vajon képes-e ugyanezt a sebességet megtartani úrban, döccenős talajon, embertömegben, váratlan akadállyal, vagy hogy le tud-e állni idejében, ha valaki elé lép. Vagyis nem azt méri, hogy mikor fog a humanoid robot bevásárolni helyettünk, hanem azt, hogy melyik alkatrész-kombináció bír el mennyi terhelést egyenes vonalban.

A hype lehántása után marad tehát két igazság egymás mellett, és mindkettőt érdemes komolyan venni. Az egyik: a „világuralomtól még messze vannak" cím pontos leírás, nem csak vicces poén — a párnázott fal ezt szó szerint bizonyítja. A másik: az, hogy egyáltalán eljutottak odáig, hogy egy stadionban, kamerák kereszttüzében, több csapat egyszerre versenyeztesse a gépeit, önmagában jelzi, mennyi pénz, munkaerő és állami figyelem összpontosul most erre a területre — Kínában kiemelten. Ha ez a verseny csak arra jó, hogy jövőre kevesebb robot csapódjon a falnak, már megérte megrendezni. Csak ne az Usain Bolt-összehasonlítással süssük el a sztorit, mert azzal pont azt a részt hazudjuk el, ami a legérdekesebb: hogy hol tart valójában ez a technológia, és hova kell még eljutnia.