Szűcs Judith feljelentése és a kérdés, amit ritkán teszünk fel: mi történik utána?

Az énekesnő tizenhat év után lépett ki egy bántalmazó kapcsolatból, és hamarosan feljelentést tesz. A hír nem a magánéletről szól — arról, hogy mit kínál a rendszer attól a pillanattól, hogy valaki kimondja: elég.

Szűcs Judith 73. születésnapján mondta el a TV2 Aktívnak, amit tizenhat éven át senkinek nem mondott el. Hogy a kapcsolat, amelyben élt, „horror” volt. Hogy volt benne molesztálás, abúzus, és hogy a férfi a szavai szerint anyagilag is ellehetetlenítette: mindent elvitt tőle, és nulláról kellett újrakezdenie. Azt is elmondta, hogy tavaly szeptember 20-án véget vetett a kapcsolatnak, és hamarosan feljelentést tesz.

Nem tudjuk, és nem is kell tudnunk, mi történt pontosan az elmúlt tizenhat évben. Amit Szűcs Judith elmondott, az az övé, és azt is ő dönti el, mennyit oszt meg belőle nyilvánosan, mennyit a rendőrségnek. A cikknek nem az a dolga, hogy kulcslyukon át bekukucskáljon egy magánéletbe, amit épp most próbál valaki visszavenni magának. A cikknek az a dolga, hogy föltegye a kérdést, amit egy híres név mellett könnyebb feltenni, mint egy névtelen ügy mellett: mi történik azzal, aki eljut odáig, hogy bemondja a rendőrségen, mi történt vele?

Mert a lépés maga — a kimondás — csak az első. Utána jön egy út, amiről keveset tudunk, mert ritkán beszélünk róla. Mit kap az áldozat a bejelentés pillanatában? Van-e azonnali védelem, ha az elkövető még mindig elérhető közelségben él? Ki segít összerakni azt, ami bizonyítéknak számít egy olyan bántalmazásnál, amelynek jó része nem hagy nyomot, csak emléket? És mi történik azzal az emberrel, akinek — mint Szűcs Judith esetében is elhangzott — az anyagi léte is összeomlott a kapcsolat alatt? Ki fizeti az ügyvédet, amíg az igazságszolgáltatás dolgozik?

Ezek nem költői kérdések. Ezek azok a pontok, ahol egy bántalmazási ügy vagy tovább araszol, vagy elakad. A feljelentés megtétele óriási erőfeszítés — de utána egy másik, legalább ilyen hosszú szakasz következik, amit kívülről alig látunk: a bizonyítás, a várakozás, a találkozás esélye a bántalmazóval egy tárgyalóteremben. Ha ez a szakasz nem kínál elég támaszt, akkor a bátorság, amivel valaki bemegy a rendőrségre, könnyen kimerül, mielőtt bármi érdemi történne.

Szűcs Judith története azért is szól többről, mint egyetlen kapcsolat története, mert ő maga mondta el: a ki nem beszélt fájdalom szerinte hozzájárult ahhoz, hogy három rosszindulatú daganaton és cukorbetegségen is átesett. Ez nem orvosi tény, hanem az ő megélése — de pontosan ez a fajta megélés az, amivel a rendszernek dolgoznia kellene. Nem csak a bűncselekményt kellene tudnia kezelni, hanem azt is, hogy a bántalmazás évekre, akár évtizedekre rátelepszik valakinek a testére és a lelkére. Ha a segítségnyújtás csak a feljelentés pillanatáig tart, az áldozat egyedül marad éppen azzal, ami a legtovább fáj.

Van egy tisztességes ellenérv, amit érdemes végiggondolni. A nyilvánosság elé lépő, ismert emberek ügyei aránytalanul sok figyelmet kapnak — miközben azok a nők, akiknek nincs neve a plakáton, ugyanazon a bürokratikus úton mennek végig, csak reflektorfény nélkül. Van ebben igazságtalanság: egy híresség vallomása egy hét alatt több embert érhet el, mint amennyit egy segélyvonal egy év alatt elér. De ez nem azt jelenti, hogy a híres ügyeket ne kellene megírni — azt jelenti, hogy a híres ügyet nem szabad megállni magánál a történetnél. Ha egy ilyen vallomás csak egyszeri szenzáció marad, akkor valóban elszívja a figyelmet a rendszerszintű kérdés elől. Ha viszont apropó arra, hogy megkérdezzük, mi vár egy simán, hírnév nélkül bejelentést tevő nőre — akkor a figyelemtorzításból haszon lesz.

Azt, hogy Szűcs Judith mit kapott vagy mit fog kapni a saját ügyében, nem tudjuk, és nem is a mi dolgunk kitalálni. De azt igen, hogy minden nap eljut valaki abba a pillanatba, amikor ő is bemegy egy rendőrségre, és nincs mellette kamera, nincs interjú, nincs ötvenéves pályafutás, ami miatt bárki emlékezne a nevére. Neki is meg kell kapnia ugyanazt: gyors, biztonságos eljárást, anyagi és jogi segítséget, és azt az érzést, hogy amit elmondott, nem vész el egy aktában.

A cikk, amiből ez az írás kiindul, a végén felsorolja azokat az elérhetőségeket, ahová bántalmazott nők és gyerekek fordulhatnak: a NANE Egyesületet, az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot, az Áldozatsegítő Vonalat. Ez a felsorolás önmagában is mond valamit: hogy létezik egy háló, amely el akarja kapni azokat, akik kilépnek. A kérdés az, hogy ez a háló elég sűrű-e ahhoz, hogy tényleg tartson, vagy csak névsor marad, amit a cikkek alá szoktunk biggyeszteni.

Szűcs Judith azt mondta, a volt párja célja a tönkretételük volt, és ez nem sikerült neki. Ez erős mondat, és önmagában is bátorítás lehet másoknak. De a bátorítás nem helyettesítheti azt, amit a rendszernek kellene nyújtania onnantól, hogy valaki kimondja az igazságot, egészen addig, amíg az igazságszolgáltatás ki nem mondja a magáét. Ez utóbbi út hossza és minősége nem sztárkérdés. Mindenkié, aki egyszer eljut odáig, hogy elég.