A titok, ami túlélte a kormányváltást

Egy 2024 szeptemberi kormányrendelet ma is szabályozza, ki nézhet bele a Szőlő utcai iratokba – és ki nem mondhatja el, mit látott. A miniszter személye változott, a szerkezet nem.

Jogtechnikailag a dolog szinte unalmasan egyszerű. 2024. szeptember 24-én, a Szőlő utcai ügy egyik legfeszültebb parlamenti napján – amikor Semjén Zsolt éppen a képviselők előtt tisztázta magát –, Orbán Viktor kormányrendelettel különleges jogkört adott Tuzson Bence akkori igazságügyi miniszternek: minden nyomozati iratba betekinthet, és erről tájékoztathatja a kormányt, sőt a nyilvánosságot is. Ez a rendelet ma is hatályos. Nem valamiféle politikai szokásjog tartja életben, hanem egy jogszabály, amit a kormányváltás önmagában nem írt felül.

Ez a lényeg, amit érdemes leszögezni, mielőtt bárki felháborodna: itt nem arról van szó, hogy az új, tiszás vezetésű minisztérium „eltitkol” valamit saját döntése alapján. Ő egy örökölt jogi konstrukciót működtet tovább. A kérdés nem az, hogy Tóth Zoltán vagy bárki más miniszter jóhiszemű-e. A kérdés az, hogy maga a szerkezet – teljes betekintés, teljes hallgatási kötelezettség – kinek az érdekét szolgálja.

És itt jön a cui prodest. A teljes betekintési jog látszólag kontrollt ad: a miniszter mindent lát, tehát felügyel. A teljes titoktartási kötelezettség viszont pontosan azt zárja ki, amiért a kontrollt egyáltalán érdemes lenne gyakorolni – hogy a látottakról bárki más is értesüljön. A két elem együtt nem információs jogkört hoz létre, hanem egy zárt csatornát: az állam legfelső szintje tudhat mindent, a nyilvánosság semmit. Ez nem felügyelet, hanem információ-monopólium, papíron jogszerű köntösben.

Történelmi párhuzamot nem kell messze keresni. A „tudni, de nem beszélni” struktúra a bürokratikus hatalomgyakorlás egyik legrégebbi trükkje: az információs fölény önmagában is hatalom, függetlenül attól, hogy azt nyilvánosságra hozzák-e. A cenzúra klasszikus formája nem a hazugság, hanem a szelektív hallgatás – amikor az állam nem tagad semmit, csak éppen nem mond semmit sem. A Szőlő utcai ügyben ez a mechanizmus most már a harmadik kormányzati ciklusán megy át változatlanul: Tuzson bejelentette a „nincs kiskorú sértett” állítást, ami azóta megdőlt – mára 15 kiskorú áldozatot azonosítottak –, majd a minisztérium titkosította az adatokat arról, hányszor és milyen céllal élt a betekintési joggal. A törvény szerint kötelező felülvizsgálat lezajlott, a minősítés mégis maradt, indoklás nélkül hivatkozva „védendő közérdekre”. A 444 megkérdezte, pontosan melyik törvényi közérdekről van szó – választ nem kapott.

Ez az a pont, ahol a jogászi aggály is belép. Ésik Sándor ügyvéd szerint már maga a 2024-es felhatalmazás is problémás volt, hiszen az igazságügyi miniszternek nincs felügyeleti jogköre a független ügyészség fölött. Vagyis a betekintési jog jogi alapja is vitatott – attól, hogy egy rendelet létrehozta, még nem biztos, hogy alkotmányosan is állja a sarat. Ez a kérdés túlélte a kormányváltást, és egyelőre válasz nélkül maradt.

Most pedig jöjjön a legerősebb ellenérv, mert ezt tisztességtelen lenne kihagyni. Folyamatban lévő büntetőeljárásról van szó, amelyben kiskorú sértettek szerepelnek. Az eljárási adatvédelem itt nem ürügy, hanem valódi jogi és emberi érdek: a sértettek azonosíthatóságának, a nyomozás integritásának védelme nem propagandafogás, hanem alapkövetelmény minden jogállamban. Aki ebben az ügyben adatot kér ki, annak számolnia kell azzal, hogy egy része a titoktartás alá tartozik – jogosan.

Csakhogy a 444 nem a nyomozati iratok tartalmát kérte. Azt kérdezte, hányszor élt a miniszter a betekintési jogával, és készült-e írásos összefoglaló a „teljes körű” vizsgálatról. Ez nem sértetti adat, nem nyomozati részlet – ez egy közhatalmi eljárás ténye: mikor, hányszor, milyen keretek között használta valaki a jogkörét. A kiskorúak védelme indokolhatja, hogy a jegyzőkönyvek tartalma zárt maradjon. De nem magyarázza meg, miért titok az, hogy a miniszter hányszor tekintett be az iratokba, vagy hogy készült-e összefoglaló. Az adatvédelem és a folyamatmenedzsment átláthatósága két különböző kérdés – az első védhető, a második nem feltétlenül.

Ez a különbségtétel az, amit a mostani felállás elmos. A minősítés indoklás nélküli fenntartása – „védendő közérdek”, se törvényhely, se kártípus, se határidő – éppen azt teszi lehetetlenné, hogy bárki megítélje: hol húzódik a jogos titoktartás és hol kezdődik az egyszerű elzárkózás határa. Ez a homály pedig nem a sértettek érdekét szolgálja, hanem azét, aki nem szeretné, ha kiderülne, mennyire alapos – vagy mennyire felszínes – volt a „teljes körű” vizsgálat, amit Tuzson videóban jelentett be.

A kormányváltás tehát önmagában nem oldotta fel ezt a szerkezetet, és ebben nincs semmi meglepő: egy jogszabály nem múlik el azzal, hogy más párt kormányoz. Az viszont figyelemre méltó, hogy az új vezetés eddig nem is próbálta felülvizsgálni a döntést, holott formálisan megtehetné – hiszen ő maga is csak annyit tud, amennyit a rendelet megenged neki elmondani. Aki azt várta, hogy a kormányváltás automatikusan nyilvánosságot hoz egy politikailag kényes ügyben, csalódhat: a struktúra, amit 2024 szeptemberében építettek, önjáró. Azt, hogy meddig terjed indokoltan a titkosítás, egyelőre nem a törvény szövege dönti el, hanem az, kinek áll érdekében a válasz elmaradása.