A háború prémiuma nem tűnik el — csak átvándorol a te kosaradba

Az amerikai olajcégek 26,6 milliárdos negyedéves nyereséget könyveltek el, amióta a Hormuzi-szoros gyakorlatilag lezárt. A kérdés nem az, hogy szabad-e nyereséget termelni háborús piacon — hanem hogy a kockázati felárat végül ki fizeti ki, és meddig marad az árakban, ha a szoros holnap újranyílna.

72 dollárról 88-ra. Papíron ez egy sor a tőzsdei hírfolyamban. A pénztárnál ez egy egészen más mondat: egy 50 literes tankolás, ami februárban még nagyjából 24-25 ezer forintba került, ma 27-28 ezer körül van — kizárólag azért, mert egy tenger másik felén lezárt egy szoros, amin a világ olaj- és gázforgalmának ötöde ment át. A 22 százalékos hordónkénti drágulás nem absztrakció. Az a plusz pénz, amit havonta a benzinkúton hagysz, mielőtt még egyáltalán elgondolkodnál rajta.

És ez csak a legkönnyebben látható rész. A nyersolajár nem áll meg a tank szélén: beépül a szállítási költségbe, a szállítási költség pedig előbb-utóbb minden olyan termék árába, amit kamion visz a boltba. Ez nem néhány napos, hanem néhány hónapos folyamat — a logisztikai szerződések, a beszerzési ciklusok, az élelmiszeripari árazás lassabban mozog, mint a tőzsde. Ami tehát ma az olajkútnál történik, az kábé ősszel-télen landol a kenyér, a tejtermék és a feldolgozott élelmiszerek árcéduláján. Ha valaki azt kérdezi, miért nem csillapodik az infláció úgy, ahogy a nyári hírek alapján várnánk, ez az egyik válasz: a szállítási költség lassan szivárgó adó, amit senki nem vet ki tudatosan, mégis mindenki fizet.

Közben az amerikai olajóriások könyvelése egészen más történetet mesél. Az ExxonMobil és a Chevron együtt több mint 26,6 milliárd dollárt keresett a második negyedévben, a Chevron hat éve nem látott, 12 milliárdos rekordprofittal. Ez önmagában nem botrány. A piac pontosan így működik: ha a kínálat kockázatosabbá válik, az ár emelkedik, és aki termel, az többet keres ugyanannyi hordón. Aki azt várná, hogy egy olajcég háborús helyzetben visszafogja magát „szolidaritásból", az a piacgazdaság alapjait félreérti. A kérdés nem az, hogy szabad-e nyereséget csinálni — hanem hogy ki állja a számlát, amíg ez a nyereség képződik.

Mert a két amerikai óriás nem egyformán van kitéve a kockázatnak, amiért cserébe ezt a hasznot realizálja. A Chevronnak az öböl a globális kitermelésének mindössze 5 százaléka — neki ez a háború szinte tiszta nyereség, alig van mit veszítenie a térségben. Az ExxonMobil viszont sokkal jobban benne ül: katari és emírségekbeli eszközei a globális upstream-termelésének 20 százalékát adják, és az idei első félévben 1,3 milliárd dollárral kevesebb bevétele lett a gyengébb közel-keleti kitermelés miatt — amit végül a magasabb olajár nagyrészt kompenzált. Vagyis még az a cég is nyer a háborún, amelyiknek a legtöbb vesztenivalója van benne. Ez mutatja, mennyire aszimmetrikus ez a helyzet: a kockázatot a régióban ott lévő eszközök viselik, a hasznot pedig a világpiaci ár mindenki learatja, aki kitermel — attól függetlenül, hogy közel van-e a tűzhöz vagy sem.

És a tűz valós. Az ACLED konfliktumfigyelő szerint Irán és az iráni támogatású csoportok legalább 172 támadást hajtottak végre az Öböl-menti Együttműködési Tanács hat országának civil infrastruktúrája ellen a háború kezdete óta, ezek közel fele energetikai létesítményeket ért — kuvaiti finomítókat, a Bahreini Olajtársaság finomítóját. A Rystad Energy szerint az amerikai cégek térségbeli gázrészesedése idén akár 40, olajrészesedése 30-35 százalékkal is csökkenhet. Ez nem egy elvont geopolitikai kockázat, hanem konkrét, folyamatban lévő veszteség — miközben a világpiaci ár pont ettől a bizonytalanságtól száll feljebb. A profit és a kockázat tehát egyszerre nő, csak nem ugyanazoknál a szereplőknél csapódik le egyformán.

Van egy törékeny remény a normalizálódásra: Irán és Omán a napokban ideiglenes tengeri útvonalban állapodott meg. De Teherán világossá tette, hogy a szoros csak akkor nyílik meg teljesen, ha Washington teljesíti a lejárt átmeneti békemegállapodás feltételeit — vagyis a megoldás politikai feltételekhez kötött, nem piaci logikához. Ez pont az a pont, ahol a „majd a piac megoldja" közhely megbicsaklik: a piac nem tudja szétszedni azt a kockázati prémiumot, amit egy diplomáciai patthelyzet tart életben. Az olajár nem attól esik vissza, hogy sok az olaj, hanem attól, hogy két kormány aláír valamit.

De a másik közhely, hogy „majd az állam megoldja", ugyanolyan üres itt. Nincs olyan magyar rezsicsökkentés vagy üzemanyag-ártámogatás, ami egy globális kockázati felárat nullázni tudna anélkül, hogy máshol ne kelljen érte fizetni — költségvetési hiányban, adóban, vagy egyszerűen abban, hogy a támogatás csak elodázza, nem eltünteti a számlát. A kormányzati beavatkozás legfeljebb azt dönti el, hogy a felárat most vagy később, közvetlenül vagy közvetve fizetjük-e meg — eltüntetni nem tudja.

Ami marad, az egy kényelmetlenül őszinte kérdés: ha a Hormuzi-szoros holnap teljesen újranyílna, a te tankolásod és a te bevásárlókosarad ugyanolyan gyorsan olcsóbb lenne-e, mint amilyen gyorsan drágult? A tapasztalat — és nem csak ennél a válságnál — az, hogy az árak felfelé gyorsabban mozognak, mint lefelé. A kockázati prémium egy része hajlamos beépülni, még azután is, hogy maga a kockázat elmúlt. Ez nem összeesküvés, csak árazási tehetetlenség: aki egyszer feljebb vitte a listaárat, annak nincs sürgős érdeke gyorsan visszavinni, amíg a vásárló hajlandó megfizetni.

Ezért a helyes kérdés nem az, hogy „bűnös-e" az olajcégek profitja — nem az. A helyes kérdés az, hogy amikor majd elcsitul a háború, valaki tényleg megnézi-e, visszament-e minden, aminek vissza kellett volna mennie. Mert amíg ezt senki nem ellenőrzi, a kockázati prémium csendben állandósulhat — és a válasz arra, hogy ki fizeti meg, ugyanaz marad: az, aki a benzinkútnál áll, és az, aki a bevásárlókosarat tolja.