1284 milliárd van a kasszában. A kérdés, hogy jut-e belőle egyetlen új lakás is

Ugyanazon a napon jelentették be, hogy 1284 milliárd forint közvagyon tér vissza az államhoz, és hogy elindul a Wekerle Lakásépítési Program kidolgozása. A kettő között egy számítás áll: mennyibe kerülne, hogy a visszaszerzett vagyon ne csak könyvelési tétel maradjon, hanem lakás legyen belőle.

Szeptember 1-jén két hír futott egymás mellett, és bűn lenne külön kezelni őket. Az egyik: megszűnt a 16 kekva-alapítvány, és legalább 1284 milliárd forint értékű vagyon került vissza közvetlen állami ellenőrzés alá. A másik: a kormány határozatot hozott, hogy szeptember végéig ki kell dolgozni a Wekerle Lakásépítési Programot. Az összeg nagyságát nehéz felfogni, úgyhogy fordítsuk le valamire, amit értünk: ha 1284 milliárd forintból csak a felét lakásépítésre fordítanák, az átlagos, mondjuk 45 milliós vidéki lakásár mellett is közel 14 ezer új otthon árát jelentené. Ez egy közepes méretű magyar város teljes lakásállománya.

Persze ez a fajta összevetés csábító és félrevezető is egyben. Az 1284 milliárd forint jelentős része nem készpénz, hanem ingatlan, üzletrész, egyéb vagyonelem, amit a kekva-alapítványok kezeltek — tehát nem lehet csak úgy "átcsoportosítani" lakásépítésre. De a kérdés attól még jogos: ha egyszer a kormány deklarált célja a közvagyon visszaszerzése és hatékonyabb hasznosítása, akkor mi a terv vele? Eddig erre nem kaptunk választ. Az NVVH felállítására szánt 2,5 milliárd forint önmagában elenyésző a visszaszerzett vagyon nagyságrendjéhez képest, és egyelőre semmilyen dokumentum nem köti össze a vagyon-visszaszerzést a lakáspolitikával.

A Wekerle Program számai közben önmagukban is beszédesek. Vitézy Dávid szerint uniós forrásból 550 millió eurót, banki és piaci társfinanszírozással akár 2 milliárd eurót fordíthatnak a programra — ez mai árfolyamon nagyjából 730 milliárd forint. Ha ezt lakásra váltjuk: egy 45 milliós lakás áránál számolva ez körülbelül 16 ezer új otthon, feltéve, hogy a pénz valóban új építésre megy, és nem hitelgaranciára vagy támogatott vásárlásra, ami a meglévő állományban hajtja fel az árakat.

És itt ér össze a két hír a legégetőbb kérdésnél: a magyar lakásállomány évek óta nem bővül érdemben, miközben a kereslet oldalán rendszeresen jelennek meg új támogatási formák. Az eredmény ismert: 2015-ben egy átlagos magyar lakás ára 5,9 évnyi átlagkereset volt, 2025-re ez 7,1 évre nőtt. Vagyis miközben az elmúlt tíz évben sorra jöttek a CSOK-hoz, hitelekhez kapcsolódó keresletélénkítő programok, a lakhatás relatív ára nem csökkent, hanem nőtt. Ez nem véletlen: ha a kereslet nő, de a kínálat nem követi, az árak felszaladnak. Egy háztartás számára ez havi szinten is mérhető: egy 30 milliós hitel törlesztőrészlete 20 éves futamidőre, 7 százalékos kamattal havi 230 ezer forint körül van. Ha az árak tovább nőnek a bérek arányában, ez a szám is nő — függetlenül attól, hány milliárdot mozgat meg egy program.

Ezért fontos a részlet, amit a szeptember végi határidő elrejt: a kormányhatározat egyelőre koncepciót ígér, nem téglát. Kidolgozni egy programot szeptember végéig, majd október végéig felülvizsgálni a lakáscélú kiemelt beruházásokat — ez két adminisztratív lépés, nem két beruházás. Nem tudjuk, hány új lakás épül, hol, milyen ütemben, és hogy a finanszírozás mekkora hányada megy új építésre a keresletoldali támogatások helyett. Ameddig ez nincs kimondva, a Wekerle Program egyelőre inkább ígéret, mint terv.

Mondjuk ki azt is, ami a másik oldalon áll: méltánytalan egy programot azért kritizálni, mert még csak most született meg a kidolgozására szóló határozat. Minden nagy állami beruházás így indul — koncepcióval, majd tervezéssel, majd kivitelezéssel. Aki most követeli számon a kész eredményt, az olcsó fogást alkalmaz. A valódi mérce nem az lesz, hogy szeptember végén letettek-e egy dokumentumot az asztalra, hanem az, hogy egy-két éven belül nő-e ténylegesen az újépítésű lakások száma, vagy megint csak egy újabb hitelkönnyítés lesz belőle, ami a meglévő állomány árát tolja feljebb.

Ez a különbségtétel — kínálatbővítés versus keresletélénkítés — az egyetlen szám, amit érdemes figyelni a következő hónapokban. Ha a Wekerle Program forrásainak nagy része új lakás építésébe megy, és nem hitelgaranciába vagy önerő-támogatásba, akkor van esély arra, hogy 2030-ra ne 7,1, hanem kevesebb évnyi átlagkereset legyen egy lakás ára. Ha viszont a pénz nagyrészt keresletet pumpál, akkor a Wekerle Program legfeljebb annyit ér el, hogy azok számára is elérhetőbbé teszi a hitelt, akiknek amúgy sem lenne rá szükségük egy bővülő kínálat mellett — miközben azoknak, akik ma is albérletben görnyednek, semmit nem old meg.

A kekva-vagyon és a Wekerle Program között tehát nem az összeg köti össze a két hírt, hanem egy hiányzó mondat: hogy a visszaszerzett közvagyonból mennyi és hogyan jut el oda, ahol a magyar háztartások a legjobban érzik a válságot — a lakásárban, az albérleti díjban, a törlesztőrészletben. Amíg ez a mondat nem hangzik el, a szeptember végi határidő csak egy dátum a naptárban, nem pedig egy megoldás kezdete.