Bicske: nem a bosszú a tét, hanem a válasz arra, hol tört el a rendszer

Szerdán ül össze a kegyelmi botrány felelőseit feltáró vizsgálóbizottság. A legfontosabb kérdés nem az, ki bukik el politikailag – hanem hogy megtudjuk-e végre, hol hagyta cserben az intézményrendszer a bicskei gyerekeket.

Van egy gyerek, akinek nincs neve ebben a szövegben, mert nem is szabad hogy legyen. Ő az, aki évekig élt egy olyan intézményben, aminek pontosan az lett volna a dolga, hogy megvédje. Bicskén nem egy elszigetelt bűncselekmény történt, hanem egy rendszer omlott össze fokozatosan: az igazgató bántalmazott, a helyettese eltussolta, és amikor mindkettőjüket jogerősen elítélték, a legmagasabb szintű döntéshozatal még egy kegyelmet is talált a történethez. Ez a sorrend a lényeg. Nem egyetlen ember gonoszsága, hanem az, hogy hány ponton lehetett volna megállítani, és senki nem állította meg.

Szerdán tehát nem egy újabb politikai csörte kezdődik, hanem – legalábbis papíron – egy számonkérés. A Tisza-frakció kezdeményezésére felálló vizsgálóbizottság Schummer Orsolya vezetésével azt ígéri, nyilvánosan, nyomon követhetően tárja fel, kik és hogyan járultak hozzá a kegyelmi döntéshez és annak eltitkolásához. Ez fontos ígéret. De érdemes tisztázni, mi a bizottság valódi feladata, és mi nem az.

Nem az a dolga, hogy megismételje a bírósági ítéletet. Az igazgatót nyolc év fegyházra ítélték, a helyettesét szintén börtönbüntetésre – ez lezárt kérdés, a magyar igazságszolgáltatás már kimondta a szót. Nem is az a dolga, hogy egyetlen katartikus pillanatban nevezzen meg egy bűnbakot, akit aztán mindenki megnyugodva pontozhat. A bizottság dolga sokkal szárazabb és sokkal fontosabb ennél: rekonstruálni egy döntési láncot. Ki javasolta a kegyelmet, milyen információk alapján, ki ellenjegyezte, ki tudott róla, és – talán a legfájóbb kérdés – miért maradt ez titokban több mint egy évig, 2024 februárjáig.

Mert ez az, ami a gyerekek szempontjából számít. Nem az, hogy Novák Katalin lemondott-e, vagy hogy Varga Judit követte-e a lemondásban – ezek a nevek és a politikai következmények már megtörténtek, ismertek, és a bizottság dolga lesz pontosítani, ki mit tudott és mikor. Ami viszont nem ismert, és amit a bizottságnak fel kellene tárnia: milyen eljárásrend engedte meg, hogy egy gyermekbántalmazás eltussolásáért elítélt embernek kegyelmet adjanak, és hogy erről a döntésről a nyilvánosság – köztük azok a szakemberek, gyermekvédelmi intézmények, akik esetleg másképp jártak volna el, ha tudják – hónapokig ne szerezzen tudomást. Ha a bizottság ezt a mechanizmust tárja fel, akkor tényleg tesz valamit azokért a gyerekekért, akik ma is állami gondoskodásban élnek, és akiknek a biztonsága azon múlik, hogy ez a fajta eljárás soha többé ne ismétlődhessen meg észrevétlenül.

Van azonban egy komoly ellenérv, amit tisztességtelenség volna elhallgatni. A vizsgálóbizottság mint parlamenti műfaj Magyarországon – és nem csak itt – hajlamos arra, hogy politikai színpaddá váljon. A kamerák, a nyilvános meghallgatások, a frakciók közötti csatározás könnyen elviheti a fókuszt a tényfeltárásról a látványosság felé. Ha a bizottság ülései abba torkollnak, hogy mindenki a másik oldal correkt arányban való megszégyenítésével van elfoglalva, akkor a végén lesz egy hangos, jól kommunikált esemény – de nem lesz belőle olyan jelentés, ami alapján a gyermekvédelmi rendszer bármit is másképp csinálna holnaptól. És ezt pontosan azok fizetik meg, akikről a legkevesebbet beszélünk ilyenkor: a ma is intézetben élő gyerekek, akiknek a védelmét szolgáló eljárások reformja csendben, szakmai egyeztetésekben dől el, nem tévéközvetítésekben.

Ez a kockázat nem ok arra, hogy ne legyen vizsgálóbizottság – de ok arra, hogy szigorúan mérjük a teljesítményét. Nem az számít, hány órán át tartott egy meghallgatás, és nem az, hány indulatos mondat hangzott el benne. Az számít, hogy a bizottság jelentése végén ott áll-e egy világos, ellenőrizhető válasz arra: hol volt az a pont, ahol egy jelzés elakadt, egy aláírás simán átment olyan ügyön, aminek meg kellett volna akadnia, egy információ nem jutott el oda, ahova kellett volna. És hogy ebből következik-e bármilyen konkrét javaslat – jogszabály-módosítás, eljárásrend, kontrollpont –, ami miatt legközelebb nehezebb lesz egy hasonló ügyet eltitkolni.

A bicskei gyerekotthon áldozatai nem kérnek katarzist. Ők azt kérték – ha egyáltalán megkérdezte őket valaki –, hogy legyen olyan rendszer, amelyben az, ami velük történt, nem történhet meg mégegyszer, és ha mégis megtörténik, nem lehet eltitkolni két évig. Szerdán ezen mérhető majd a bizottság: nem azon, hány politikus nevét mondják ki hangosan, hanem azon, hogy a jelentés végén marad-e valami, amit be lehet építeni a gyermekvédelem mindennapjaiba. Ha ez sikerül, akkor volt értelme az egésznek. Ha nem, akkor csak egy újabb fejezet lesz abból a történetből, amiben a felnőttek politikai vitái fölött ismét elszáll a gyerekek valós biztonsága.