Ötszázmilliárd titokban – és a kérdés nem az, ki kiabál hangosabban

55 nem nyilvános kormányhatározat, félezer milliárd forint, néhány tucat cég és alapítvány neve. A botrány nem a titkolózás ténye — hanem az, hogy a mostani kormányzat vállalja-e: rá is ugyanaz a szabály vonatkozik.

Ruff Bálint azt mondta a Telexnek, tudja, hol járt és mit csinált Lázár János, és sejti, miért titkolta. Ez önmagában jó mondat, méltó egy politikai thrillerhez. Csakhogy a valódi történet nem egy miniszter úti költségtérítésénél kezdődik, hanem ott, hogy a magyar kormányzás évek óta egy jogilag makulátlan eszközzel dolgozik, amit úgy hívnak: nem nyilvános kormányhatározat.

A 24.hu adatigényléssel 55 ilyen, úgynevezett 2000-es határozatot szerzett meg. Ezek szerint az áprilisi választás előtti hónapokban legalább 500 milliárd forintot osztott szét a kormány — cégeknek, alapítványoknak, egyházmegyéknek, sporteseményrendezőknek. Tizenhat cég összesen 47 milliárd forintot kapott, ebből a legtöbbet a Rosenberger-csoport két magyarországi tagja és a Vajda-Papír Kft., utóbbi 11,5 milliárdot. A Közép-európai Épített Örökség Megőrző Alapítvány 6,2 milliárdot kapott ingatlanvásárlásra. Ezek nevek, számok, tények — nem gyanú, hanem dokumentum.

Itt válik élessé a cui prodest kérdés. Nem az számít elsősorban, hogy Lázár János hol utazott és miért hallgatott róla — bár Ruff Bálint bejelentése erről is árulkodó: a Miniszterelnökség szerint idén január és március között 7,6 milliárd forintot fizettek a Századvégnek, összesen 20-30 milliárdot az elmúlt években, és emiatt feljelentést tesznek. Hanem az, hogy fél évezred milliárdnyi közpénz oda áramlott, ahol a döntéshozóknak politikai vagy gazdasági érdeke fűződött hozzá, méghozzá úgy, hogy a nyilvánosság — vagyis azok, akiknek a pénze ez volt — utólag, adatigényléssel kényszerítette ki az információt.

A titkosítás tehát nem technikai részletkérdés volt. Nem arról szólt, hogy egy tárgyalás bizalmas jellegű, vagy hogy egy szerződés üzleti titkot tartalmaz. Arról szólt, hogy a választás előtti hónapokban a kormány úgy döntött másfél ezermilliárdos nagyságrendű forrásokról, hogy a választópolgár — aki éppen erről a kormányról szavazott volna — nem láthatta, kinek, miért, mennyit. Ez nem adminisztratív mulasztás. Ez kormányzási módszer volt: a döntés és a felelősségre vonhatóság szándékos szétválasztása.

Itt viszont meg kell állni egy pillanatra, mert a legkényelmesebb dolog most az lenne, ha ebből egyszerű bűnbak-történet lenne. A 2000-es kormányhatározat mint jogi eszköz önmagában nem törvénytelen. A kormányoknak — bármelyik kormánynak — szükségük van olyan döntési formára, amely nem azonnal, nem tételesen kerül nyilvánosságra, legyen szó nemzetbiztonsági vagy tárgyalási pozíciót érintő ügyekről. Az eszköz nem a bűn. A kérdés az, mire és milyen mértékben használják.

És pontosan ez a pont, ahol a mostani kormányzat mércét állít saját magának. Ruff Bálint sorolja a botrányokat, feljelentéseket ígér a Századvég-kifizetések és a Kommentár Alapítvány közel 28 milliárdos támogatása miatt is — mind jogos felvetés, ha a tények igazolják. De az igazi teszt nem az lesz, hány feljelentés születik a korábbi kormány ellen. Hanem az, hogy a Miniszterelnökség a saját asztalán landoló jövőbeli 2000-es határozatokat nyilvánossá teszi-e, mégpedig alapból, nem adatigénylésre válaszul, évekkel később.

A történelem ebben a kérdésben kíméletlenül türelmes tanú. Minden hatalomváltás után az új vezetés az előző titkolózását bűnként mutatja fel — miközben a rendszer, amely a titkolózást lehetővé tette, érintetlenül várja, hogy legközelebb ki nyúl érte. A 2000-es határozat nem tűnik el azzal, hogy más név van a Miniszterelnökség ajtaján. Az a kérdés, vállalja-e az új vezetés, hogy saját magára is azt a szabályt alkalmazza, amit a másiktól számon kér.

Ha igen — ha a jövőbeli határozatok automatikusan, gyors határidővel nyilvánosak lesznek, ha az 500 milliárdos szétosztás mintájára nem épül új, csak más címzettekkel operáló elosztási gépezet —, akkor ez tényleg rendszerkorrekció, nem csak kormányváltás utáni leszámolás. Ha nem, akkor egy év múlva ugyanerről a témáról fog írni valaki, csak épp fordított előjellel, és ugyanazokkal a kérdésekkel: kinek, miért, mennyit, és ki tudott róla időben.

Addig is a legpontosabb mérce nem a nyilatkozatok hangereje, hanem egyetlen dokumentum: a következő 2000-es kormányhatározat kelte és nyilvánosságra hozatalának dátuma közötti napok száma.