Az állás visszajár, az elveszett évek nem – és a hallgatás sem tűnik el nyomtalanul

Rábai János és Ocskó Emese újra taníthat – de a tanáriban ott ülnek azok is, akik 2022-ben csendben maradtak. A jóvátétel nem egyetlen intézkedés, hanem hosszú folyamat, és ugyanez a mérce dukál a közmédiánál és az Onkológiai Intézetnél induló ügyeknek is.

Van egy pillanat, amit a Deutsche Welle riportja alapján készült 444-cikk felidéz, és amit nehéz kiverni a fejünkből: egy tanár visszamegy a régi iskolájába, és egy egykori kollégája elmeséli neki, hogy akkor, 2022-ben nemcsak őt rúgták ki – még öt másikat is. Öt embert, akikről eddig talán nem is tudott. Ennyi az egész történet, egyetlen mondatban. De ebben az egy mondatban benne van, milyen szélesre nyílt akkor egy iskola ajtaja, és milyen sokan estek ki rajta.

Rábai János és Ocskó Emese azok közé tartozik, akik ezt az ajtót becsapva találták maguk mögött. Mindketten a Tanítanék Mozgalom polgári engedetlenségi akcióihoz csatlakoztak, amikor a pedagógusok a bérükért és a munkakörülményeikért mentek ki az utcára. A válasz nem vita volt, nem tárgyalás, hanem elbocsátás. Az egyikük egy másik gimnáziumban próbált újrakezdeni – és a hatalom ott is utolérte, onnan is mennie kellett. Ez a részlet a legfontosabb az egész történetben: nem egy rossz döntésről van szó, hanem egy rendszerről, amely nem engedte el azt, akit egyszer célkeresztbe vett.

A kormányváltás után mindketten visszatérhettek a pályára. Az egyikük abba az iskolába, ahonnan egykor eltávolították. Ez jó hír, és fontos is – egy tanár, aki tanítani akar, újra taníthat. De aki azt hiszi, hogy ezzel a történet le is zárult, téved. Mert az állás visszaadható. A négy-öt kihagyott év, amit valahol máshol, rosszabb körülmények között, bizonytalanságban kellett leélni, nem adható vissza. A diákok, akiket nem taníthattak meg, felnőttek. A pályaív, ami megtört, nem forr össze varrat nélkül. A jóvátétel nem egy aláírás egy papíron. Folyamat, ami évekig tart, és amit nem lehet egyetlen intézkedéssel elintézni.

És van egy másik, nehezebben kimondható rétege is ennek a történetnek: azok a kollégák, akik ott maradtak. Akik nem mentek ki tüntetni, vagy kimentek, de aztán csendben maradtak, amikor a kirúgások elkezdődtek. Most, hogy Rábai János vagy Ocskó Emese visszaül a tanáriba, velük is együtt kell dolgozniuk. Ez nem egyszerű helyzet, és nem is szabad annak tettetni. A legtöbb hallgató tanár nem gazember volt, hanem félt – volt, akinek hitele volt, gyereke, önálló megélhetése egy olyan szakmában, ahol az állásvesztés nem elvont fenyegetés, hanem hétköznapi valóság volt. Ez a legerősebb ellenérv azok felé, akik most számonkérő haragot várnának el mindenkitől: a hallgatás sok esetben nem árulás volt, hanem túlélés. Aki ma megköveteli, hogy mindenki mondjon bocsánatot, annak azt is látnia kell, milyen árat fizetett volna, aki akkor mégis kiáll.

De az, hogy a hallgatás érthető volt, nem jelenti azt, hogy nyomtalanul el is tűnhet. A tanáriban most két igazság ül egymás mellett: azé, aki mindent elvesztett, mert kiállt, és azé, aki mindent megtartott, mert nem szólt. Ha erről senki nem beszél, ha nincs se szó, se gesztus, csak közös óratervek és értekezletek, az nem megbékélés, hanem elhallgatás – ugyanaz, ami a bajt is okozta.

És itt válik a két tanár története többé, mint két ember magánügyévé. Mert ha az elszámoltatás mércéje az, hogy a jóvátétel folyamat, nem egyetlen aktus, akkor ennek a mércének mindenhol érvényesnek kell lennie – nem csak a köznevelésben. A HVG Newscast szerint a közmédia átmeneti vezetése feljelentést tett a korábbi, törvénytelennek ítélt irányítás miatt, miközben Unger Anna állítólag maga hozná nyilvánosságra a saját pályázati anyagát – vagyis már az is vita tárgya, ki mit tett közzé, és ki mit hallgatott el. Ezzel párhuzamosan minisztériumi vizsgálat indult az Országos Onkológiai Intézetben. A rendelkezésre álló hírösszefoglaló nem közli, pontosan mi a vizsgálat tárgya, és azt sem, milyen jogi alapon indult a feljelentés a közmédiánál – ez egyelőre inkább napirendi pont, mint lezárt ügy.

Éppen ez a bizonytalanság az, ami miatt a mércét nem szabad elengedni. Könnyű együttérezni két tanárral, akiknek arca, neve, tantermeket van a történetükhöz. Nehezebb ugyanazt az elvet érvényesíteni egy minisztériumi vizsgálatnál, ahol egyelőre se nevek, se dátumok nincsenek, vagy egy közmédiás feljelentésnél, amelynek részletei egy podcast headline-jában merülnek csak fel. Pedig az elszámoltatás akkor hiteles, ha nem válogat aszerint, hogy melyik ügy kelt nagyobb együttérzést, és melyiknél könnyebb bűnbakot találni. Ha az Onkológiai Intézetben vagy a közmédiánál is történt olyan, ami miatt embereket eltávolítottak, megfélemlítettek vagy háttérbe szorítottak, azoknak ugyanúgy jár a visszatérés lehetősége – és ugyanúgy jár nekik is, hogy tudják: az elvesztett éveik nem tűnnek el egy sajtóközlemény mögött.

Csakhogy van egy különbség Rábai János, Ocskó Emese és a most csak vizsgálat alatt álló ügyek szereplői között: a tanárok mögött ott volt a Tanítanék Mozgalom, ott volt a nyilvánosság, ott volt a 444 és a Deutsche Welle, amely megírta a történetüket. Nekik volt kihez fordulniuk, és volt, aki felírja a nevüket. De mi lesz azokkal – az onkológián, a közmédiánál, vagy bármelyik másik intézményben –, akiknek senki nem tesz feljelentést az ügyükben? Akiknek nincs mozgalmuk, nincs sajtóvisszhangjuk, csak egy csendben lezárt szerződés és egy soha meg nem indított vizsgálat? Ha az elszámoltatás valóban folyamat, és nem egyetlen, jól fényképezhető gesztus, akkor ez a kérdés nem lezárható addig, amíg minden ilyen néma esetre nem érkezik válasz.