Túllövés és visszaváltás: két rendszer, ugyanaz a lecke

Az ENSZ csendben lemondott az 1,5 fokos célról, itthon pedig a MOHU nyúlna hozzá a hatmilliárd palackot kiszolgáló visszaváltási rendszerhez. A távolság óriási, a tanulság mégis ugyanaz: a működő megoldásokat sokkal könnyebb szétszerelni, mint megépíteni.

Az ENSZ legújabb jelentése azt üzeni, amit a klímatudomány már évek óta sejtet, csak eddig senki nem mondta ki ilyen nyíltan: az 1,5 fokos határ, amit Párizsban a világ ünnepelve fogadott el, a jelenlegi kibocsátási pályák mellett elszáll. A szervezet ezért új nyelvet vezet be. Nem azt kérdezi többé, hogyan maradjunk a határ alatt, hanem azt, hogyan legyen minél kisebb és minél rövidebb a "túllövés" – vagyis mennyivel és meddig megyünk a vörös vonal fölé, mielőtt egy még kidolgozatlan technológiai-politikai eszköztárral megpróbáljuk visszahúzni a hőmérsékletet.

Számoljunk utána, mit jelent ez a gyakorlatban. Ha a felmelegedés csak fél fokkal megy a cél fölé, az évtizedekkel hosszabbítja meg azt az időszakot, amíg a sarki jég, a korallzátonyok vagy az aszályos mezőgazdasági övezetek a jelenleginél is nagyobb nyomás alatt vannak – és minden tized fok extra hőmérséklet nem lineárisan, hanem ugrásszerűen növeli a szélsőséges időjárási események számát, ahogy azt az elmúlt évek nyári hőhullámai és aszályai is mutatták. A "visszahúzás", vagyis a légkörből történő szén-dioxid-eltávolítás technológiái – a közvetlen levegőkinyerés (direct air capture) vagy a nagyléptékű erdősítés – ma tonnánként durván száztól több száz dollárig kerülnek, és a szükséges mennyiség nem millió, hanem milliárd tonnás nagyságrendű volna. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy amit ma megelőzéssel viszonylag olcsón megúszhatnánk, azt később, ha egyáltalán működik a technológia, több billió dolláros tétellé hizlaljuk. Az ENSZ tehát nem egy apró finomhangolásról beszél, hanem arról, hogy a számla later, magasabb kamattal érkezik meg.

Van azonban egy tisztességes ellenérv, amit egy klímapragmatista nem hagyhat figyelmen kívül. Az 1,5 fok mint politikai jelszó mára inkább hitvallássá vált, mint reális célkitűzéssé – és egy folyamatosan megszegett, mégis mantraszerűen ismételt szám hosszú távon aláássa a klímapolitika hitelességét. Lehet, hogy egy őszintébb, a túllövést és annak korlátait nyíltan kezelő cél végül több cselekvést vált ki, mint egy olyan határérték, amelyről mindenki tudja, hogy papíron sem tartható. A hazugság, még ha jó szándékú is, előbb-utóbb cinizmust szül – és a klímaügyben pontosan ez a cinizmus a legveszélyesebb ellenség, nem a túl szigorú cél.

Ez a fajta céllazítás, "majd korrigáljuk utólag" logika azonban ismerős mintázat, és nem kell hozzá az ENSZ szintjére menni. Idehaza épp most zajlik egy sokkal kisebb léptékű, de érzelmileg legalább annyira releváns történet: a MOHU jelentős módosítást kezdeményezett a palackvisszaváltási rendszerben, amelyben eddig több mint hatmilliárd palackot váltottak vissza. A pontos részletek egyelőre nem nyilvánosak, de már maga a tény is beszédes: egy rendszer, amely láthatóan működik – az emberek használják, a számok nőnek, a szemétben kevesebb a PET-palack –, néhány éven belül újratervezés alá kerül.

Ez pontosan az a fajta törékenység, amit a zöld átállás kritikusai előszeretettel emlegetnek, csak épp fordítva szokták érteni. Nem az a baj, hogy a fenntartható rendszerek eleve működésképtelenek, hanem az, hogy amint beindulnak, azonnal célponttá válnak minden olyan szereplő számára, akinek a működő státusz quo nem kényelmes – legyen szó gyártói lobbiérdekről, logisztikai költségről vagy egyszerű politikai versengésről, hogy ki nyúlhat bele a rendszerbe és kinek a nevéhez fűződjön a "javítás". A visszaváltó automaták sűrűsége, a kereskedők kötelezettségei, a gyártói díjak mértéke – mindegyik olyan paraméter, amit könnyű átírni egy tárgyalóteremben, és nehéz visszaállítani, ha a módosítás rontja a felhasználói élményt vagy a visszaváltási arányt.

A hatmilliárd palack nem szimbolikus szám. Azt jelzi, hogy a rendszer elérte azt a kritikus tömeget, ahol a szokás már beépült a mindennapokba – az emberek natúr reflexből viszik vissza a flakonokat, mert megszokták, hogy megéri. Ez a fajta viselkedésváltozás évekig épül, és pillanatok alatt szétesik, ha a bizalom megrendül: ha bonyolultabb lesz a folyamat, ha csökken az automaták elérhetősége, vagy ha a visszaváltott összeg értéke inflálódik anélkül, hogy követné az árakat. Nem tudni még, pontosan melyik elemhez nyúlnak – de az már most világos, hogy egy jól működő rendszer átalakítása sosem semleges lépés, hanem kockázat, amit valakinek vállalnia kell, és aminek az árát végső soron a felhasználók fizetik meg, ha rosszul sül el.

A két történet – a globális klímacél halkuló feladása és a hazai palackvisszaváltás átszabása – ugyanarra a jelenségre mutat rá, csak más léptékben. A nagy rendszerek éppúgy, mint a kicsik, hajlamosak arra, hogy amint sikeresek, elveszítik a védelmüket. Az 1,5 fok esetében a "túllövés" tudományos-technológiai kockázatot és brutális jövőbeli számlát jelent. A palackvisszaváltásnál a kockázat kisebb léptékű, de nagyon is kézzelfogható: egy olyan szokás megtörése, amit nehéz volt kialakítani, és amit könnyű elrontani.

A tanulság mindkét esetben ugyanaz: a klímapolitikában a legnagyobb ellenség ritkán a tétlenség puszta ténye – sokkal inkább az, amikor egy már működő megoldást azért írnak át, mert lehet, nem mert kell. Aki komolyan gondolja a zöld átállást, annak nemcsak új célokat kell kitűznie, hanem meg kell védenie azt is, ami már most is működik.