Mínusz 65 milliárd: mennyi jut belőle a te villamosodra?

Budapest számláján mínusz 65 milliárd forint áll, a 80 milliárdos hitelkeretből 15 milliárd maradt szabadon mozgatható tartalék — és szeptember közepén lejár az a hitelszerződés, ami mindezt eddig egyben tartotta. Megnéztük, mit jelent ez nem a mérlegben, hanem a mindennapokban.

Reggel felszállsz a villamosra, araszolsz a dugóban, és eszedbe sem jut, hogy a jármű, amin ülsz, egy olyan cég számláiból van kifizetve, amelyik éppen mínusz 65 milliárd forinton áll. Pedig pontosan ez a helyzet: Karácsony Gergely főpolgármester az ATV-ben mondta ki nyíltan, hogy Budapest bankszámlája jelenleg 65 milliárd forinttal a nulla alatt van, a rendelkezésre álló 80 milliárdos hitelkeretből pedig már csak 15 milliárd forintnyi mozgástér maradt.

Hogy ez mekkora szám, azt nehéz elképzelni, úgyhogy vetítsük le emberi léptékre. Budapesten nagyjából 1,7 millió ember él. A mínusz 65 milliárdot rájuk osztva fejenként körülbelül 38 ezer forint jönne ki — háztartásonként (ha egy háztartásra átlagosan másfél-két főt számolunk) ez 70 ezer forint körüli összeg. Ez nem azt jelenti, hogy neked személyesen tartozol ennyivel, és nem is azt, hogy holnap behajtják rajtad — csak azt mutatja meg, mekkora a lyuk, amit a város napi működése hagyott maga után.

A 15 milliárdos maradék keret pedig még beszédesebb, ha időre osztjuk szét. Szeptember elejétől az év végéig kicsivel több mint 110 nap van hátra. Ha ezt a 15 milliárdot egyenletesen elosztanánk, napi 125-130 millió forint jutna Budapest teljes működésére — miközben eddig, amíg a keret 80 milliárd volt, ennek több mint négyszerese állt rendelkezésre. Vagyis a főváros nem egyszerűen szűkösen gazdálkodik: gyakorlatilag napi lélegeztetőgépen van, és ennek a gépnek szeptember közepén lejár a garanciája — az OTP-nél fennálló hitelszerződés megújítása ugyanis biztosítékokhoz van kötve, amelyekről a kormánnyal kell megegyezni, méghozzá két héten belül.

Karácsony Gergely azt mondta, hogy jelenleg minden dologi kiadás, „egy pohár víz vagy egy virág” is az ő személyes írásos engedélyéhez kötött. Ez elsőre színpadias mondatnak hangzik, de valójában pontosan ez a kiadási korlátozás lényege: nem egy elvont költségvetési sor szűkül, hanem az irodaszertől a rendezvényig minden apró tétel megáll egy aláírásig. És ha ez a szint már most ide szorult, jogos a kérdés, mi jön ezután, ha a hitel nem újul meg időben. A forrásanyag ezt nem részletezi, úgyhogy itt már saját következtetésre hagyatkozom: minden cégvezető tudja, hogy szűkös cash flow esetén nem a fizetés áll le elsőként, hanem a rugalmas tételek — a karbantartási szerződések csúsznak, a beszállítói számlák kifizetése lassul, az apróbb felújítások tolódnak. Vagyis nem holnap reggel áll le a villamos. De ha a helyzet elhúzódik, a sín melletti gazos árok, a kátyú a megállóban, a le nem cserélt buszmegálló-tető azok a jelek, amik előbb-utóbb megjelennek — mert ezek a tételek tudnak legkönnyebben „várni”.

Közben a másik oldalon ott a lista, amit Karácsony ugyanabban a beszélgetésben sorolt: villamoshálózat-bővítés, a pesti alsó rakpart és a Nagykörút felújítása, a 3-as metró meghosszabbítása, bérlakásprogram, árvízvédelmi beruházások. Ezek nagyrészt uniós forrásból finanszírozott, elkülönített projektek, tehát papíron nem ugyanabból a kasszából jönnek, mint a napi működés. De egy átlagember számára furcsán fest, hogy miközben egy pohár vizet is engedélyeztetni kell, a város közben milliárdos fejlesztésekről beszél. Ez nem feltétlenül ellentmondás — inkább arra mutat rá, hogy Budapest egyszerre két, nagyon eltérő ütemű gazdálkodásban él: a nagy, több éves fejlesztési projektek és a napi működés between finanszírozása külön logika szerint mozog, és épp ez teszi nehezen érthetővé, hogy egy metróhosszabbítás híre mellett hogyan fér meg egy főpolgármesteri aláírás egy csokor virágra.

A háttérben ott feszül a MOHU-vita is: Karácsony szerint a hulladékgazdálkodási cég csak annyit tenne a dolgáért, ha elegendő és működő automatát biztosítana, a szociális problémák kezelését pedig hagyná az önkormányzatokra. Ez a konfliktus önmagában nem pénzügyi kérdés, de jól mutatja, hogy a fővárosi vezetés egyszerre küzd likviditási válsággal és intézményi csatákkal — energiából és politikai tőkéből is ugyanannyi van, és mindkettőt fel kell osztani.

Most jöjjön az ellenérv, mert ez a cikk becsapná az olvasót, ha kihagyná. Van egy jogos szempont, ami a hitel mellett szól, nem ellene: egyetlen nagyváros sem tud egyik napról a másikra nulla hiánnyal működni. A hitelkeret nem luxus, hanem az a puffer, ami lehetővé teszi, hogy a bevételek és kiadások időzítése közötti természetes csúszást áthidalja — a helyi adó nem havonta egyenletesen folyik be, a nagy beruházások számlái viszont igen. Ha most, hitel nélkül, azonnal nullára kellene vágni a hiányt, az sokkal durvább és gyorsabb megszorítást jelentene, mint amit a mostani, fokozatos korlátozás jelent. Vagyis a kérdés valóban nem az, hogy vágni kell-e — ez borítékolható –, hanem hogy hol, és milyen sorrendben. Egy jól megtervezett, tárgyalt hitelmegállapodás pont azt teszi lehetővé, hogy ez a sorrend tervezett legyen, ne pánikszerű.

És itt jön a két olyan közhely, amit egyformán érdemes szétszedni. Az egyik: „majd a piac megoldja”. Nem oldja meg — az OTP nem jótékonysági szervezet, garanciát kér, mert kockázatot lát, és ez a viselkedés pontosan olyan racionális, mint bármelyik hitelezőé. A másik: „majd az állam megoldja”. Ez sem magától értetődő — a kormánnyal folytatott egyeztetés eredménye nyitott kérdés, és két hét nagyon rövid idő egy ilyen léptékű politikai-pénzügyi alkuhoz. Sem a piac, sem az állam nem old meg automatikusan semmit: mindkettő tárgyalás, mégpedig olyan tárgyalás, aminek a tétje az, hogy a villamosod jövő tavasszal ugyanolyan gyakran jár-e, mint most.

Amíg ez a két hét zajlik, a reggeli villamosúton semmi nem fog látványosan megváltozni. De minden elhalasztott karbantartás, minden csúszó számla nem tűnik el — csak later kerül elő, egy magasabb árcédulával. Ez a kiadási korlátozás igazi ára: nem az, amit ma nem költenek el, hanem az, amit holnap dupla annyiért kell pótolni.