Gyanú, nem ítélet – de a négymilliárd forintot el kell számolni

Két ügy, két logika: az egyikben a hatóság most kezd kérdezni, a másikban egy szerkesztőség dokumentumai kérdeznek olyat, amire a kormány eddig nem válaszolt. A jogállam próbája éppen az, hogy a kettőt nem keverjük össze.

A jogállam nem azon mérhető, hogy indítunk-e büntetőeljárást a korábbi hatalom szereplői ellen. Azon mérhető, hogyan indítjuk el, mit mondunk közben róla, és mennyi ideig hagyjuk, hogy a gyanú vádként terjedjen a nyilvánosságban, miközben jogilag még meg sem született. Ez a mérce ma különösen éles próba elé állítja az új kormányzatot, mert a kísértés, hogy a hatalomváltás első hónapjaiban rendet vágjanak az elődök ügyeiben, nagyon is emberi – csak épp nem konzervatív. A konzervatív gondolkodás Burke óta arra tanít, hogy az intézmények lassúsága nem hiba, hanem védelem: a forma, az eljárás, a bizonyíték súlya az, ami megkülönbözteti az igazságszolgáltatást a leszámolástól.

A tényállás önmagában is elég súlyos ahhoz, hogy ne legyen szükség dramatizálásra. A Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Irodája hűtlen kezelés gyanúja miatt indított eljárást Orbán Viktor korábbi miniszterelnök közösségimédiás szerződései ügyében, azután hogy a Ruff Bálint vezette Miniszterelnökség ismeretlen tettes ellen feljelentést tett. Az Országos Rendőr-főkapitányság ezt megerősítette. A középpontban a Kaminski Fanny – Orbán Viktor egykori sajtótanácsadója – tulajdonában álló Triton Communications céggel kötött szerződések állnak, amelyeket közbeszerzési eljárás nélkül, a miniszterelnöki védettségre hivatkozva kötöttek meg. A havi díj 63,68 millió forintról indult 2022-ben, majd négy hosszabbítás után ugyanazon év szeptemberére 86,487 millió forintra emelkedett. Összesen négymilliárd forintnyi közpénzt érintettek ezek a szerződések.

Ez a szám önmagában is elgondolkodtató, de a teljesítésigazolások részletei teszik igazán nyugtalanítóvá az ügyet: egy hónap alatt mindössze 21 percnyi mozgókép és 411 fotó készült el több mint 63 millió forintért, a videók átlagosan 15 másodpercesek voltak. Ha ez így igaz – és egyelőre a nyomozás dolga megállapítani, hogy így volt-e –, akkor nem apró bürokratikus pontatlanságról van szó, hanem arról a kérdésről, hogy az adófizetők pénze arányban állt-e a leszállított teljesítménnyel. A közbeszerzés kikerülése, ha jogszerűtlen volt, éppen azt a védelmet vette el az államtól, amit a versenyeztetés biztosítana: az árat és a minőséget egyaránt ellenőrző mechanizmust.

Kaminski Fanny válasza a nyilvánosság előtt ugyanakkor emlékeztet arra, hogy egy vádnak – vagy akár csak egy gyanúnak – mindig van másik oldala, amit meg kell hallgatni. Állítása szerint a Triton nem csupán fotókat és videókat készített, hanem a volt miniszterelnök honlapját is fejlesztette és üzemeltette, emellett grafikai és kommunikációs szolgáltatásokat nyújtott, folyamatos rendelkezésre állást biztosítva; a díjemelést az inflációval indokolta, és azt is közölte, hogy bár a cégnél formálisan öt fő dolgozott, a munkát ténylegesen több mint harminc ember végezte. Ezek az állítások nem oldják fel a közbeszerzés megkerülésének problémáját, de emlékeztetnek arra, hogy a teljesítésigazolásokban rögzített percek és fotók száma önmagában nem feltétlenül fedi le a szerződés teljes tartalmát – ezt a nyomozásnak kell tisztáznia, nem a közvéleménynek előre eldöntenie.

Itt válik el a hiteles vizsgálat a látványpertől. A hiteles vizsgálatnak három ismertetőjegye van, és mindhárom számonkérhető az új hatalmon is. Az első: a dokumentumok és a szerződések nyilvánossága, hogy ne kelljen hinni senkinek a szavára, se a vádnak, se a védekezésnek. A második: csend a vádemelésig. A nyomozó hatóság dolga megállapítani a tényeket, nem pedig napi kommentárokkal etetni a sajtót minden részletről, mielőtt a vád - ha egyáltalán lesz - megszületik. A harmadik, és ez a legfontosabb: a bíróság függetlensége az ítélethozatalban, amit sem kormánypárti, sem ellenzéki nyomás nem befolyásolhat. Ha ez a három feltétel teljesül, akkor az eljárás jogállami. Ha bármelyik hiányzik – ha a nyomozás részletei szivárognak politikai időzítéssel, ha a hatóság ítélkezik, mielőtt a bíróság megtenné, vagy ha az eljárás gyorsasága vagy lassúsága a politikai naptárhoz igazodik –, akkor a gyanúból show lesz, a jogállamból pedig eszköz.

Mondjuk ki tisztán, mert ezt a mondatot nem szabad elhagyni semmilyen írásból, amely bűncselekmény gyanújáról szól: a gyanú nem bűnösség. Orbán Viktor és mindenki más, aki érintett ebben az ügyben, ugyanolyan ártatlannak tekintendő, amíg jogerős ítélet mást nem mond, mint bárki más ez ország polgárai közül. Aki ezt elfelejti – akár azért, mert bosszút akar, akár azért, mert kényelmes elfelejteni –, az nem a jogállamot szolgálja, hanem annak paródiáját.

A csádi misszió ügye más természetű, de ugyanazt a kérdést veti fel más szögből: hol a határ a legitim számonkérés és a politikai leszámolás között, amikor nem büntetőeljárásról, hanem nyilvános vitáról van szó. A 444 birtokába került belső dokumentumok állítása szerint Orbán Gáspár, Orbán Viktor fia jóváhagyása nélkül semmi sem történhetett a csádi katonai misszióban – ez jóval nagyobb befolyást sejtet, mint amit a korábbi kormány kommunikált. Szalay-Bobrovniczky Kristóf 2024-ben összekötő tisztként mutatta be a szerepét, Gulyás Gergely ezzel szemben később azt állította, hogy semmilyen szerepe nincs. Ez a két kijelentés nem fér össze egymással, és ha a 444 dokumentumai valóban azt mutatják, amit állítanak, akkor jogos a kérdés, hogy a nyilvánosság korábban miért kapott ellentmondó tájékoztatást egy olyan misszióról, amelyben magyar katonák élete forgott kockán. Pálinkás Szilveszter volt honvédszázados korábbi elmondása szerint a küldetést a keresztények megmentésének szándéka indította, és számoltak azzal, hogy a résztvevő katonák fele meghalhat vagy megsebesülhet – ha ez így volt, a döntéshozatal átláthatósága nem magánügy, hanem közügy.

Itt fontos leszögezni: amit a 444 dokumentumai állítanak, azt e cikk állításként közli, nem bizonyított tényként. Az, hogy egy magánszemély – legyen bármilyen közeli hozzátartozója a mindenkori kormányfőnek – informális befolyást gyakorolt-e egy katonai misszió felett, alkotmányos és politikai kérdés, nem feltétlenül büntetőjogi. De éppen ezért kellene tisztázni: nyilvános parlamenti meghallgatással, dokumentumok közzétételével, nem pedig szivárogtatásokkal és cáfolatok cáfolataival. A győztes bosszúja és a jogállami számonkérés között az a különbség, hogy az előbbi a személyt akarja megalázni, az utóbbi a rendszert akarja megjavítani. Ha a Tisza-kormány – amely e két ügyben most a vizsgálódó fél szerepében van – valóban a jogállamot akarja helyreállítani, akkor nem engedheti meg magának, hogy a saját eljárásait a korábbi kormányéhoz hasonló homály vegye körül.

A legerősebb ellenérv, amit egy tisztességes vitában nem lehet elhallgatni, így hangzik: tíz-tizenöt éven át rendszerszintű, dokumentált visszaélésekről szóló beszámolók halmozódtak fel anélkül, hogy érdemi felelősségre vonás történt volna, és aki most óvatosságra int, az valójában a status quo fenntartását szolgálja. Ez az érv nem alaptalan, és a fiskális felelősség konzervatív elve is azt kívánja, hogy minden elszámoltathatatlanul elköltött közpénzt napvilágra hozzanak, arányban a nagyságával. De az elszámoltatás sürgetése és annak módja két külön kérdés. Az, hogy egy visszásság régóta fennáll, nem indok arra, hogy a feltárása kevésbé gond