Negyven napirendi pont, egy hiányzó papír: hol a 125 milliárd?

A kormány bejelentette a hulladékkoncessziók felülvizsgálatát, a Válasz Online pedig kimutatta, hova tűnt 125 milliárd forint a Tiborcz-körből. A két hír ugyanarról szól: mi lett a régi rendszer pénzével, és ki száll be az újraosztásba.

Negyven napirendi pont egy kormányülésen: ez a szám önmagában semmit nem mond, mégis ez volt csütörtökön a hír. Magyar Péter végigment a listán, a hulladékgazdálkodási koncessziók felülvizsgálatától a Magyar Orvosi Kamara jogosítványainak visszaállításáig, és a sajtótájékoztató hossza óhatatlanul azt az érzetet kelti, hogy itt valami nagy tisztogatás zajlik. Csakhogy egy bejelentés nem intézkedés, egy napirendi pont nem szerződésbontás. A mérce nem az, hány témát sorolt fel a kormányfő, hanem hogy a koncessziós szerződések nyilvánosak lesznek-e, és hogy kiderül-e belőlük, ki mennyit vitt el.

Az időzítés önmagában beszédes. Ugyanabban a hétben, amikor a kormány bejelenti, hogy átvilágítja a hulladékkoncessziót, a Válasz Online megmutatja, hogyan néz ki a rendszer, amit át kellene világítani. A lap feltárása szerint Tiborcz István köre a BDPST-csoport és közel két tucat magántőkealap mellett legalább négy „üres” részvénytársaságot is működtetett, amelyekből néhány év alatt 125 milliárd forintot vontak ki osztalékelsőbbségi technikával. A pénz java része az állam és a NER-felvilág felől érkezett. Ez nem gyanú, nem sejtetés: ez egy működő, dokumentált csatorna, amelyen keresztül közpénz magánvagyonná alakult, méghozzá jogilag gondosan becsomagolva.

Itt ér össze a két hír. A koncessziós rendszer – hulladék, és minden bizonnyal más ágazatok is – nem egyszerűen rossz szerződésekből állt, hanem olyan struktúrákból, amelyek pontosan erre voltak tervezve: hogy a pénz kimenjen, és a kimenetel útja lehetőleg homályban maradjon. A MOHU maga is elismerte, hogy indokolt a felülvizsgálat – ez sokat elárul arról, mennyire tarthatatlan volt a korábbi konstrukció. De az elismerés még nem eredmény. Az eredmény az volna, ha a felülvizsgálat nyomán legalább egy koncessziós szerződés nyilvánosságra kerülne, és abból kiderülne, hogy a díjtételek, a haszonkulcsok, a tulajdonosi láncok kinek kedveztek.

Cui prodest – kinek jó ez? A régi rendszerben a válasz egyszerű volt: a NER közeli köreinek, fedőcégeken, magántőkealapokon keresztül, ahogy a Válasz Online cikke is mutatja. Az új helyzetben a kérdés még nyitott. A koncessziók felülvizsgálata két irányba mehet. Vagy tényleg visszaszerez valamit az állam – szerződésmódosítást, kártérítést, esetleg büntetőjogi következményt –, vagy egyszerűen új szereplők kerülnek be a régi haszonélvezők helyére, ugyanazzal a homályos szerződéses logikával. A történelem nem bánik kesztyűs kézzel az ilyen helyzetekkel: rendszerváltó pillanatokban a vagyonátrendezés szinte sosem áll meg az igazságosságnál, hanem új elit termelődik a régi helyén. Ez nem vádirat a jelenlegi kormány ellen, csak annak rögzítése, hogy a mechanizmus kísértése adott.

A legerősebb ellenérv ugyanakkor pont ez ellen a türelmetlenség ellen szól. Egy évtizedes koncessziós hálózat – szerződések, alvállalkozói láncok, banki finanszírozás, uniós forrásokhoz kötött kötelezettségek – nem bontható le egy kormányülés alatt, és nem is szabadna. A jogbiztonság nem luxus: ha az állam ész nélkül szakít fel szerződéseket, azt kártérítési perek, beruházói bizalomvesztés, akár nemzetközi választottbírósági ügyek követhetik, ráadásul pont akkor, amikor Magyar Péter bejelentése szerint 6000 milliárd forintnyi uniós forrás lehívása válik esedékessé ősztől. A Fitch már most 77,5 százalékos államadósság-rátával számol 2026 végére, jóval a hasonló besorolású országok mediánja fölött – ebben a fiskális környezetben egy kapkodó szerződésbontásból fakadó jogi káosz luxus, amit nehéz megengedni. Aki most azonnali eredményt követel, alighanem félreérti, mekkora rendszerről van szó.

Csakhogy a türelem és a homály nem ugyanaz. Lehet lassan, jogszerűen bontani egy hálózatot, és közben mégis azonnal nyilvánossá tenni, mi van benne. A szerződések közzététele nem vár a peres eljárások végére – az csak politikai döntés kérdése. Ha a kormány tényleg mást akar csinálni, mint elődje, akkor az első lépés nem az újratárgyalás, hanem a kirakás az asztalra: mennyit ért a koncesszió, ki kapta, milyen áron, és hova folyt tovább a pénz. Ez a Válasz Online-cikk lényegében helyette is elvégezte – legalább részben, legalább egy szereplőre nézve.

Van egy másik szereplő is ebben a történetben, aki jelzi, mennyire nem egyszerű a kép: a KözTér-csapat, amely korábban a Tisza elleni tüntetéseket szervezte, most a Válasz Online feltárása szerint kapcsolatban áll az egyik érintett fedőcég-hálózattal. Ez a részlet nem old fel semmit, de emlékeztet rá, hogy a NER-es pénzmozgások szálai szerteágazóbbak annál, mint amit egyetlen politikai címke – kormánypárti, ellenzéki – lefedne. A hálózat nem pártpolitikai kategóriákban gondolkodott, hanem érdekekben.

A kormányülés negyven napirendi pontja tehát önmagában nem hír, csak keretezés. A hír az volna, ha három hónap múlva elő lehetne venni egy koncessziós szerződést, és meg lehetne nézni, mi változott benne. Addig minden bejelentés csak ígéret arra, hogy a cui prodest kérdésre végre más válasz születik, mint eddig. A Fidesz-rendszer bukása nem attól less igazi rendszerváltás, hogy ki mondja be a sajtótájékoztatón a hulladékkoncesszió szót, hanem attól, hogy a pénz nyoma követhetővé válik. Erre kell figyelni, nem a napirendi pontok számára.