Vidnyánszky elment – de vele megy-e a szék is, amin ült?

Szeptember elsejével lezárul egy korszak az SZFE élén, és megkezdődik egy sokkal nehezebb kérdés: vajon csak az arcokat cserélik-e le a kultúra irányításában, vagy magát a gépezetet is átépítik.

Van egy pillanat minden hatalomváltásban, amikor az ember azon kapja magát, hogy tapsol – aztán elgondolkodik, minek is tapsol pontosan. Vidnyánszky Attila távozása az SZFE éléről ilyen pillanat. Lannert Judit oktatási miniszter döntése nyomán szeptember 1-jétől a teljes, Vidnyánszky fémjelezte kuratórium elhagyja a színi egyetemet fenntartó alapítványt, helyükre Kovács András Bálint filmesztéta és csapata lép. A Nemzeti Színházban eközben már zajlik az az átvilágítás, amelynek végén Vidnyánszky onnan is távozhat. Egy évtizede tartó korszak ér véget – legalábbis papíron.

A megkönnyebbülés érthető. Aki emlékszik a 2020-as SZFE-foglalásra, a hallgatók éjszakázására a Vas utcában, a rektorválasztás körüli huzavonára, annak ez a hír nem apparátusi hír, hanem egy régi seb visszahívása. Vidnyánszky neve azóta összeforrt egy bizonyos kultúrpolitikai stílussal: az intézményi autonómia felszámolásával, a kuratóriumi modell bevezetésével, amely a felsőoktatási és színházi vezetést kivonta a szakmai testületek és a fenntartó állam közvetlen felelősségvállalása alól, és egy szűk, politikailag megbízható körre bízta. Ha valaki igazságtételként olvassa a mostani döntést, abban nincs semmi túlzás. Van benne jogosság.

De itt kezdődik a nehezebb kérdés, amit a látványos fejcsere elfedhet: mi változik valójában, ha a kuratórium tagjai lecserélődnek, de a kuratórium mint hatalmi forma megmarad? Ha a döntéshozatal ugyanolyan kevéssé átlátható, a testület ugyanolyan kevéssé számoltatható, csak épp most szimpatikusabb nevek ülnek benne? Ez a különbség dönti el, hogy amit most látunk, valódi fordulat-e, vagy csak őrségváltás – ugyanazon az őrtornyon.

Pontosan ezt a mércét fogalmazza meg, csak egy másik területen, Bayer Judit. A független közmédia-testület egyik jelöltjeként azt mondta: a leendő testület dolga nem az, hogy a miniszterelnököt felügyelje, hanem az, hogy a közmédia működését és gazdálkodását alakítsa át. Ez a mondat first blush-re szerénynek tűnhet – nem hangzik forradalminak –, valójában azonban éles határvonalat húz. Azt mondja ki, hogy a testület nem azért létezik, hogy a korábbi hatalom helyére egy új, ellentétes előjelű politikai felügyeletet ültessen, hanem azért, hogy magát az intézményt tegye működőképessé: átláthatóvá a pénzügyeit, elszámoltathatóvá a döntéseit, függetlenné a napi politikai hangulattól. Ez a mondat átvihető az SZFE ügyére is. Nem az a kérdés, hogy Kovács András Bálint jó ember-e, és nem is az, hogy szimpatikusabb-e, mint Vidnyánszky – bár nyilván erről is szó lesz a szakmai közvéleményben. Az a kérdés, hogy az egyetem kuratóriuma a jövőben kinek fog tartozni felelősséggel, milyen eljárásban nevezik ki és menesztik a tagjait, és marad-e egyáltalán érdemi beleszólása a hallgatóknak és az oktatóknak abba, hogy kik döntenek a sorsuk felett.

Mert az elmúlt évek egyik legfájóbb tanulsága éppen az volt, hogy a kuratóriumi modell nem egyetlen rossz döntés volt, hanem egy szerkezet, amely önmagát termeli újra. Bárki üljön is benne, a testület hatalma aránytalanul nagy maradt az egyetemi autonómiához képest. Ha a mostani váltás csak azt jelenti, hogy ugyanabba a székbe most kedvesebb ember ül le, akkor a következő kormányváltáskor ugyanez a szék újra gazdát cserélhet – és a hallgatóknak, tanároknak megint csak végig kell nézniük, ahogy a fejük fölött döntenek a sorsukról. Az igazi tét tehát nem az, hogy kicserélik a szereposztást, hanem hogy megírják-e végre magát a darabot: egy olyan irányítási modellt, amelyben a szakmai autonómia nem egy jóindulatú vezető kegyétől függ.

Ezzel együtt tisztességtelen volna elhallgatni a legerősebb ellenérvet. Egy politikailag kinevezett testületet nagyon nehéz nem politikai döntéssel leváltani. Lannert Judit miniszteri döntése – bármennyire is jogos a tartalma – formálisan ugyanaz a mozdulat, mint amivel annak idején Vidnyánszkyt ültették a helyére: egy kormányzat lecseréli azokat, akiket nem tart magáénak, olyanokra, akikben megbízik. A gesztus szimmetriája kényelmetlen. Aki a modellváltást elutasítja, joggal kérdezheti: hol itt a rendszerszintű változás, ha a mechanizmus, amivel a döntés született, szóról szóra ugyanaz? A válasz nem lehet az, hogy “most jó emberek jönnek, szóval mindegy”. A válasz csakis az lehet, ha a következő lépés – legyen szó az SZFE-ről vagy a közmédiáról – éppen azt a mechanizmust alakítja át, amely a visszaélésre lehetőséget adott. Ellenkező esetben az egész történet arról fog szólni, hogy ki ül éppen a kuratóriumi asztalnál, nem arról, hogy az asztal maga miért állhat ott, ahol áll.

A közmédia esetében Bayer Judit egy másik, ugyanilyen kényes ponton is tapintott: elmondása szerint az ellenzéki pártok is kitolnak a saját szavazóikkal, ha nem elfogadhatóak a jelöltjeik. Ez a mondat arra figyelmeztet, hogy a “független testület” eszméje könnyen a politikai alkuk újabb terepévé silányulhat, ahol a szakmai szempontok helyett megint csak pártközi számítások döntenek. Ha ez történik, akkor a látszólagos fordulat – akár az SZFE-n, akár a közmédiánál – megint csak arról fog tanúskodni, hogy a hatalom nyelvet váltott, de logikáját nem.

Vidnyánszky Attila távozása tehát nem lezárása egy történetnek, hanem a próbatétele annak, hogy Magyarországon képesek vagyunk-e különbséget tenni a bosszú és a reform között. A bosszú kielégítő, gyors és látványos: elmegy a rossz ember, jön a jó. A reform lassú, unalmas, és tele van olyan kérdésekkel, amikre senki nem szeret válaszolni – ki nevezi ki a kuratóriumot, mennyi ideig ülhet benne valaki, kinek tartozik elszámolással, mi történik, ha legközelebb megint egy politikailag kényelmes jelölt kerül a székbe. Ha a most kezdődő folyamat – az SZFE-n és a közmédiánál egyaránt – ezekre a kérdésekre is választ ad, akkor tényleg történelmi pillanatról beszélhetünk. Ha nem, akkor csak egy jobb ízű, de ugyanolyan törékeny berendezkedésről, amely a következő politikai fordulatig tart – nem tovább.