Az újrajátszott felvonás: ki írja a közmédia függetlenségét?

A Független Közmédia Testület meg sem alakult, és már ismerős forgatókönyv szerint pörög a történet: az ellenzéki jelölteket leszavazták, a csonka testület pedig mehet tovább. Csak a kérdés fordult meg: ki mondja meg, mi a független?

Van egy darab, amit Magyarországon már kétszer bemutattak, és most kezdődik a harmadik felvonás. Az első előadás 1999-ben volt, Áder János rendezésében: a házelnök arra hivatkozva nem engedte szavazásra bocsátani az MSZP és az SZDSZ jelöltjeit a Magyar Televízió kuratóriumába, hogy az ellenzék nem tudott megegyezni. A testület csonkán, kizárólag kormánypárti elnökségi tagokkal állt fel, és így is maradt egészen 2002-ig. A második felvonás 2000-ben játszódott, a Magyar Rádiónál, a Duna Televíziónál és a Hungária Televíziónál — ugyanaz a jelenet, más színpad. Most, 2026-ban, alig néhány héttel azután, hogy a XXI. törvény megszületett, felgördül a függöny a harmadik felvonásra: a Művelődési Bizottság leszavazta az ellenzéki pártok három jelöltjét, Radnai Márk tiszás alelnök pedig sietve közölte, hogy ez semmit sem gátol, a testület enélkül is összeáll.

A dramaturgia szempontjából ez a mondat a legérdekesebb az egész történetben. Nem azért, mert hazugság — a törvény betűje szerint igaz: a Testület megalakulhat akkor is, ha az egyik oldal jelöltjei nem kapják meg a szükséges támogatást, amíg a tagok kétharmadát megválasztják. Hanem azért, mert ez a mondat pontosan azt a szerepet ismétli, amit Áder János játszott 1999-ben: a szabály betűjére hivatkozva, higgadt hangon jelenteni be, hogy a hiány nem hiány, hanem eljárás. A forma ugyanaz. A színész más, a szöveg majdnem szó szerint visszaköszön.

Csakhogy minden jó dráma arról szól, hogy a második felvonásban történik valami, ami megváltoztatja az első felvonás tétjeit. 1999-ben az Alkotmánybíróság megvizsgálta a csonka kuratórium kérdését, és úgy döntött, hogy ez kisebb kockázat, mint a működésképtelenség. De ezt az ítéletet nem a semmiből mondta ki: azzal indokolta, hogy a politikai delegáltak akkoriban kisebbségben voltak a 21-23 fős szakmai kurátorral szemben. A csonkaság tehát nem volt egyenlő a kiszolgáltatottsággal — volt egy ellensúly, ami tompította a sérülést.

Ez az a fordulat, ami most elmaradt. A mai Testület kilenc tagú. Hat helyet a parlamenti frakciók osztanak el, politikai alapon — három-három főt kormánypárti és ellenzéki oldalról —, és csak hármat a szakmai szervezetek. Ha az ellenzéki oldal jelöltjei kiesnek, a fennmaradó testület nem egy politikai kisebbséggel körülvett szakmai többség, hanem egy olyan grémium, ahol a kormánypárti delegáltak aránytalanul nagy súlyt kapnak a maradék helyekhez képest. Az 1999-es AB-döntés logikája — a csonkaság elviselhető, mert van ellensúly — pontosan azon a ponton omlik össze, ahol a legjobban kellene tartania. A darab ugyanazt a jelenetet játssza, de a díszlet, ami korábban tartotta a súlyt, most hiányzik.

És itt ér oda a történet ahhoz, ami valójában a tét. Nem az, hogy kilenc emberből hányan ülnek egy asztalnál. Hanem az, hogy a "függetlenség" szót mostantól ki fogalmazza meg elsőként. Egy testület, amelynek nevében ott a szó, de amelynek összetétele — akár szándék, akár kényszer folytán — egyoldalúvá válik, előbb-utóbb maga próbálja majd definiálni, mit jelent függetlennek lenni. Ez nem összeesküvés, csak intézményi mechanika: aki a székeket elfoglalja, az fogja a szabályokat is magyarázni. A kérdés, hogy erre van-e még idő korrigálni, vagy a nyitójelenet már eldöntötte a végkifejletet.

Van azonban egy ellenérv, amit tisztességes szemmel nem lehet félresöpörni. Egy jelölt elutasítása önmagában lehet tisztán szakmai döntés. Lehet, hogy a Művelődési Bizottság valóban azt találta, hogy a három jelölt közül egyik sem felelt meg a törvényi vagy erkölcsi feltételeknek — ez nem kizárt, és a cikk forrásanyaga sem állítja az ellenkezőjét tényként. A gyanú csak akkor válik váddá, ha a döntés mintázattá áll össze: ha a Testület további ciklusaiban rendszeresen csak az egyik oldal jelöltjei buknak el, miközben a másik oldaléi простой átmennek. Egyetlen szavazás lehet véletlen, lehet szakmai szűrő. Az ismétlődés az, ami elárulja, hogy szereposztásról van-e szó, vagy tényleg alkalmatlan jelöltekről. Ma még csak az első felvonás fele ment le — korai lenne ítéletet mondani a teljes darabról.

Csakhogy a történelmi párhuzam pontosan azért kényelmetlen, mert 1999-ben is "csak egy szavazásról" volt szó, aztán abból lett három év csonka működés. A dramaturgia nem azt súgja, hogy a mostani eset szükségszerűen ugyanoda fut ki — azt súgja, hogy a színház ugyanazokkal a kellékekkel dolgozik, és a nézőnek jó okkal van déjà vu-je. A kérdés, amit a nézőtérről fel kell tenni, nem az, hogy ki a jó fiú és ki a rossz a darabban. Hanem az, hogy amikor legközelebb felmerül egy jelölt neve, a bizottság a szakmai zsűri szerepét játssza-e, vagy a rendezőét, aki előre tudja, hogyan végződik a jelenet.

A függöny egyelőre nem esett le. A Testület megalakulhat csonkán, ahogy a törvény engedi. De minden dráma, amit kétszer eljátszottak ugyanazzal a végkifejlettel, előbb-utóbb elveszíti a feszültségét — és ami marad, az már nem tragédia, hanem rutin. Az, hogy ez most rutinná válik-e, vagy tényleg lesz egy harmadik felvonás, amelyben valaki más szöveget mond, egyelőre nyitott kérdés. De a nézőtéren ülőknek joguk van észrevenni, hogy ismerik ezt a jelenetet.