Az M6 visszavétele: helyes irány, de az eljárás a próbatétel, nem a név

Mészáros Lőrinc helyett a jelenlegi üzemeltető viszi tovább az M6-ost, 105 milliárd forinttal olcsóbban. A kérdés nem az, kit érint hátrányosan a döntés, hanem az, milyen szabály szerint született.

A Magyar Közlöny pénteki száma száraz jogi tényt közöl: az M6-os autópálya északi szakaszának és az M8-as öt kilométerének üzemeltetése a következő tizenegy évben nem az MKIF-hez, hanem a jelenlegi üzemeltetőhöz, az M6 Duna Autópálya Koncessziós Zrt.-hez kerül. A szám, amit Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter a nyilvánosság elé tárt, önmagában is beszédes: a Lázár János által aláírt szerződés 149 milliárd forintjához képest az új konstrukció 44 milliárdba kerül. Ez 105 milliárd forint, amit — legalábbis papíron — visszavettek a klientúrától.

A konzervatív józanság nem azért örül ennek, mert Mészáros Lőrinc neve lekerült egy szerződésről. Aki a piaci verseny és a jogbiztonság elveit komolyan veszi, annak közömbös, kit hív éppen barátjának a mindenkori kormányfő. Ami nem közömbös, az a kérdés, hogy a közpénz miért folyt oda, ahová folyt, és hogy a most bejelentett fordulat egy kiszámítható rendszer első lépése-e, vagy csupán a szereplők cseréje egy változatlanul átláthatatlan já­ték­ban.

Ez a különbségtétel nem akadékoskodás. Burke óta tudjuk, hogy az intézmények értékét nem a bennük ülő emberek erénye adja, hanem az eljárás, amely korlátok közé szorítja őket — legyenek bármilyen jó szándékúak. Egy koncesszió akkor ér valamit, ha a szabály előre ismert, mindenkire egyformán vonatkozik, és attól függetlenül érvényesül, hogy éppen ki van hatalmon. Ha a visszavétel módja ugyanaz marad — kormányhatározat, zárt ajtók mögötti mérlegelés, utólag közölt szám —, akkor csak annyi történt, hogy a rossz gyakorlat új kedvezményezettet talált magának.

Ezt a kockázatot nem elméleti okokból érdemes komolyan venni. A Dorothea Hotel körüli ügy éppen arra figyelmeztet, milyen könnyen simul bele a közpénz baráti körökbe akkor is, amikor senki nem beszél „elvételről” vagy „visszavételről” — csak egyszerűen szállodai számlákról. Az RTL által feltárt eset szerint a Szijjártó Péter vezette Külgazdasági és Külügyminisztérium közpénzből foglalt szobákat külföldi delegációknak a Tiborcz István érdekeltségéhez tartozó ötcsillagos szállodában. Az orosz egészségügyi minisztertől az argentin elnökig sorjáznak a vendégek, egy foglalás értéke önmagában 15 millió forint volt. A BDPST Group azzal védekezett, hogy a szálloda üzemeltetője a Marriott, a napi működésre nincs ráhatásuk — ez lehet igaz, de a lényegen nem változtat: a minisztériumi költés célpontja nem versenyeztetés, hanem hovatartozás alapján dőlt el.

Ez a két ügy együtt ad mércét. Az M6 esetében legalább van szám, van nyilvánosságra hozott indoklás, és van egy miniszter, aki már júliusban jelezte: jogilag vizsgálják a korábbi szerződést, mert túlárazottnak tartják. Ez több, mint amit a Dorothea-ügyben láthatunk, ahol a közpénz egyszerűen csordogál egy barátságos cégcsoport felé, kérdés és számonkérés nélkül. De „több, mint a legrosszabb eset” még mindig kevés ahhoz, hogy győzelemként ünnepeljük. A jogbiztonság nem azt jelenti, hogy időnként érkezik egy jó döntés — azt jelenti, hogy a döntéshozatal módja eleve kizárja a rosszakat.

Éppen ezért fontos, hogy ne csak az örüljön ennek a lépésnek, aki politikai elégtételt keres. A kérdés, amit minden ezt követő koncessziónál fel kell tenni: nyílt, több ajánlattevőt megszólító eljárás előzte-e meg a döntést, vagy csak egy tárgyalás a jelenlegi szereplővel? Ha az utóbbi történt — és a rendelkezésre álló információk szerint most is ez történt —, akkor a 105 milliárdos megtakarítás dicséretes eredmény, de nem bizonyítja, hogy a rendszer megváltozott. Bizonyíthatja azt is, hogy ezúttal jobb tárgyalópartnerre, jobb alkupozícióra vagy egyszerűen jobb szándékra volt szükség — mindhárom esetleges, egyik sem intézményi garancia.

Van azonban egy ellenérv, amit a tisztesség kedvéért nem szabad elhallgatni. Lehet, hogy a jelenlegi üzemeltető szerződésének meghosszabbítása — versenyeztetés nélkül is — a legolcsóbb és legkevésbé kockázatos megoldás volt. Egy működő autópálya-szakasz üzemeltetőjének lecserélése átállási költségekkel, esetleges üzemzavarokkal, jogi vitákkal járhat; a meglévő szereplő ismeri a rendszert, a személyzetet, a karbantartási history-t. Egy elhúzódó, új pályázatot kiíró eljárás hónapokig, akár évekig tarthatott volna, miközben a régi, túlárazott szerződés tovább fut. Ebből a szempontból a gyors, tárgyalásos megoldás — még ha nem is a legátláthatóbb — érdemben szolgálhatta az adófizetők rövid távú érdekét. Ez az érv önmagában nem cáfolja az átláthatóság igényét, de emlékeztet arra, hogy az ideális eljárás és a gyors eredmény néha versenyeznek egymással, és a valóságban ritkán kapjuk meg mindkettőt egyszerre.

A konzervatív hang mégsem mondhat le az elvi követelésről csak azért, mert a gyakorlat kényelmesebb utat kínál. Ha az M6-ügy pontot tesz egy klientúra-korszak végére, azt tisztelettel kell nyugtázni. De az igazi próba a következő, hasonló nagyságrendű koncesszió lesz: lesz-e nyilvános pályázat, lesz-e valódi versenyeztetés, lesz-e olyan szabály, amely a jövő kormányát — bármely párt kormányát — is köti majd. Enélkül a mostani lépés csak egy jó döntés marad egy rossz rendszerben, nem pedig a rendszer javulásának bizonyítéka.