Kinek az ideje fogy, amíg a papírokra várunk?

Egy menesztett főigazgató azt állítja, 32 milliót kínáltak neki, hogy hagyja el az országot. Amíg ezt senki nem bizonyítja vagy cáfolja dokumentummal, a betegeknek nincs több idejük várni.

Van egy nő, aki emlőrákkal küzdött, és csaknem 2,5 millió forintot fizetett ki egy magánklinikán egy műtétért – ugyanannál az orvosnál, aki állami intézményben is kezelte volna. Ez nem statisztika. Ez egy konkrét asszony konkrét bankszámlájáról hiányzó pénz, egy olyan pillanatban, amikor a diagnózis már amúgy is mindent felborított az életében. Az ő története robbantotta ki azt az ügyet, amelynek a végén az Országos Onkológiai Intézet akkori főigazgatóját, Polgár Csabát menesztették.

Polgár most az Indexnek azt mondja: nem egyetlen beteg sorsáról van szó, hanem arról, hogy az állami és a magánegészségügy évek óta összefonódik – és ebbe fér bele az, hogy ugyanaz az orvos állami betegként lassabban, magánbetegként viszont azonnal operál. Azt is állítja, 32 millió forintot ajánlottak neki azért, hogy csendben elhagyja az országot. Ezt fontos pontosan úgy kezelni, ahogy van: állítás, nem tény. Se dokumentum, se tanú, se hivatalos visszaigazolás nem került eddig nyilvánosságra róla. A Válasz Online szerint épp fordítva is állhatott a dolog: Polgár volt az, aki jelezte a minisztériumnak a konkrét esetet. Két verzió létezik egymás mellett, és egyelőre egyik sincs papírral alátámasztva.

És itt jön a kötelező ellenérv, amit nem lehet megkerülni: egy leváltott vezető panasza lehet önérdekű. Aki elveszíti a pozícióját, annak érdeke, hogy a saját menesztését ne szakmai vagy vezetői hibaként, hanem rendszerszintű összeesküvés áldozataként mutassa be. Ez emberi reflex, és semmiképp nem bizonyíték semmire. Pontosan ezért nem Polgár szava a mérce, hanem az, hogy létezik-e írásos nyom: e-mail, jegyzőkönyv, banki utalás, bármi, ami az állítást tényvé teszi vagy megcáfolja. Amíg ez nincs, a vádat nem lehet sem elfogadni, sem elengedni – csak nyitva tartani, és követelni a papírt.

Csakhogy a betegeknek nincs annyi idejük, mint egy vizsgálatnak. Az emlőrákos asszonynak nem volt hat hónapja arra, hogy kivárja, míg valaki eldönti, ki mondott igazat. Az onkológián eltöltött minden hét számít – ez nem publicisztikai túlzás, hanem orvosi tény, amit minden onkológus aláír. Ha az állami várólista és a magánrendelés között tényleg átjárás van ugyanazon orvos kezén, akkor a rendszer maga termeli ki azt a helyzetet, amiben a fizetőképes beteg előrébb kerül a sorban, a fizetésképtelen pedig hátrébb – függetlenül attól, hogy ki mit nyilatkozik erről évek óta.

Mert nyilatkozat volt már bőven. Az állami-magán összefonódásról szóló aggály nem új keletű, egészségügyi szakértők, betegjogi szervezetek évek óta beszélnek róla. Csak épp minden alkalommal megmarad a szóbeliség szintjén: valaki felszólal, valaki cáfol, aztán a következő botrányig csend van. Ez a minta ismerős lehet egy másik, teljesen más területről is – és pont ezért érdemes egymás mellé tenni a két ügyet, nem azért, mert azonosak, hanem mert ugyanazt a betegséget mutatják.

2020-ban a Külgazdasági és Külügyminisztérium már készített egy háttéranyagot arról, hogy hat cég jóval a beszerzési ár fölött számlázta tovább a covid-gyorsteszteket az államnak. A dokumentum megvolt. A tudás megvolt. És a 444.hu által megismert iratok szerint mégsem történt semmi: nincs nyoma, hogy bárki visszakövetelte volna a különbözetet. Hat év telt el, mire Orbán Anita, immár a minisztérium képviseletében, idén augusztus végén feljelentést tett a 2020 tavaszi, közbeszerzés nélküli, mintegy 300 milliárd forintos beszerzések – elsősorban lélegeztetőgépek – ügyében. Hat év. Ennyi ideig hevert egy irat egy fiókban, miközben azok, akiktől a pénzt vissza kellett volna szerezni, tovább dolgoztak, tovább számláztak, tovább nyertek.

Ez a hat év a lényeg. Nem az, hogy pontosan ki volt hatalmon melyik hónapban – azt a bíróságnak és a nyomozóhatóságnak kell tisztáznia –, hanem az, hogy a magyar közintézmények rendszeresen tudnak dolgokról, amelyekkel aztán évekig nem kezdenek semmit. A dokumentum ott van, csak nem mozdul. Ez a mostani miniszterelnök és kormánya számára is tanulság kellene legyen: az, hogy most, hat évvel később végre feljelentés született, önmagában helyes lépés, és érdemes elismerni. De a kérdés az, hogy a jövőben mennyi idő telik el egy jelzés és egy tényleges válasz között. Az onkológiai ügyben ez az idő most kezdődik el újra méretni.

Mert ha igaz, hogy Polgár Csaba jelezte a minisztériumnak az emlőrákos beteg ügyét, akkor tudni kell, mi történt ezután: ki, mikor, milyen intézkedést hozott. Ha igaz a 32 milliós ajánlat, akkor kell hogy legyen nyoma – banki átutalás, szerződéstervezet, tanú, bármi. Ha egyik állítás sem igazolható, azt is ki kell mondani, világosan, nem pedig hagyni, hogy a vita a közvélemény fejében fideszes vagy kormánypárti színezetet kapjon attól függően, ki melyik oldalon áll. A tét nem egy politikai csatár győzelme. A tét az, hogy legközelebb az az emlőrákos asszony – vagy bárki más, aki épp most kapja meg a diagnózisát – ne azon múljon, hogy volt-e pénze kifizetni ugyanazt az orvost külön sorban.

A megoldás nem bonyolult, csak kényelmetlen: nyilvános, tételes átvilágítás arról, mely orvosok dolgoznak egyszerre állami és magánintézményben azonos betegkörön, és milyen várólista-mozgás történik körülöttük. Ez nem vádaskodás, ez adminisztráció. A dokumentum nem sértődik meg, nem véd senkit, és nem várat hat évet.