Hat év után a színpad szélén: Lovas Rozi és a felvonásköz, amely nem ért véget

Lovas Rozi ismét szóba hozta az Eszenyi-ügyet, és ezzel egy kérdést is feltett, amit a szakma szeret elkerülni: történt-e bármi, vagy csak elhalkult a botrány zaja.

Hat évvel azután, hogy Eszenyi Enikő neve összefonódott a hatalommal való visszaélés vádjával, Lovas Rozi az RTL Reggeliben mondott ki valamit, ami első hallásra magától értetődőnek tűnik, mégis ritkán hangzik el ilyen tisztán: senkinek nincs joga megalázni a másikat, még a tehetség nevében sem. Hat perc alatt akár le is zárhatnánk ezt: igaza van, ezen nincs mit vitatkozni. De épp az izgalmas kérdés az, hogy miért kellett hat évnek eltelnie ahhoz, hogy ez a mondat ilyen természetesen elhangozzon egy reggeli műsorban — és hogy vajon a mondat mögött áll-e bármi, ami túlmutat magán a mondaton.

Mert van egy dramaturgiai csapda, amibe az ilyen ügyek szinte törvényszerűen belefutnak. A botrány kirobban, a nyilvánosság megrendül, aztán jön a csend — nem azért, mert megoldódott valami, hanem mert a figyelem máshova vándorol. Ez a csend könnyen összetéveszthető a megnyugvással. Pedig lehet, hogy csak annyi történt, hogy lement a függöny egy felvonás végén, és mindenki azt hitte, vége az előadásnak. Lovas Rozi megszólalása most arra emlékeztet, hogy a nézőtér ugyanott ül, ahol hat éve, és a színpadon lévők nagy része is ugyanaz.

Nézzük tehát, mi történt valójában ez alatt a hat év alatt — nem az érzést, hanem a tényeket. Eszenyi Enikő bocsánatot kért, de nem akkor, amikor a vádak nyilvánosságra kerültek, hanem évekkel később, azután, hogy a debreceni színház visszalépett egy vele tervezett rendezéstől, miután a társulat tagjai aggodalmukat fejezték ki. Ez a sorrend önmagában sokat elmond. Nem a reflexió hozta a bocsánatkérést, hanem egy intézményi döntés, amely munkalehetőséget vont el. Molnár Áron pontosan ezt a gyanút fogalmazta meg: szerinte a megszólalás mögött nem őszinteség állt, hanem egzisztenciális félelem. Ha ez igaz — és ezt nehéz cáfolni, hiszen az időzítés magáért beszél —, akkor a bocsánatkérés nem a szakma önvizsgálatának terméke volt, hanem annak bizonyítéka, hogy egyetlen intézmény visszalépése erősebb üzenetet küldött, mint hat év nyilvános vád.

Ez pedig már túlmutat egyetlen ember ügyén. Azt kérdezi tőlünk: vajon a szakma azért tanult-e valamit, mert megértette a tétet, vagy azért viselkedik most óvatosabban, mert megégette magát, és fél a következő botránytól? A kettő között óriási a különbség. Az egyik norma, a másik menedzsment.

Amit biztosan mondhatunk: a beszédmód elmozdult. Lengyel Tamás, Hujber Ferenc, Molnár Áron neve és története ma már nem holmi pletykaként kering, hanem nyilvánosan vállalt tanúságtételként. Cserhalmi György, a Nemzet Színésze is hangot adott annak, hogy semmilyen tehetség nem jogosít fel a megalázásra — ez egy olyan mondat, amit hat éve valószínűleg kevesebben mondtak volna ki ilyen nyíltan, féltve a szakma belső egyensúlyát. Ez nem elhanyagolható elmozdulás. A hallgatás fala megrepedt, és úgy tűnik, nem forr be automatikusan vissza.

De a beszédmód nem azonos az intézménnyel. Az a kérdés, hogy van-e ma Magyarországon olyan mechanizmus egy színházon belül, ahová egy fiatal színész bejelentést tehet anélkül, hogy az állását kockáztatná, egyelőre nyitva marad. Nincs nyilvánosan ismert protokoll, nincs bejelentett etikai testület, nincs olyan eljárásrend, amit Eszenyi ügye nyomán bárhol bevezettek volna. Amit látunk, az egyetlen színház egyetlen döntése egy adott pillanatban — nem rendszer, hanem reakció. Ez a különbség a normává válás és a botrányelkerülés között. Az egyik tartós védelmet nyújt mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül; a másik csak addig tart, amíg a következő ügyet el nem felejtik.

És itt jön az ellenérv, amit tisztességes nem megkerülni. Lovas Rozi mondata igaz, de a nyilvános ítélkezés — legyen bármilyen jogos az indulat mögötte — önmagában nem jogorvoslat. A színház nem válhat állandó tárgyalóteremmé, ahol minden interjú újabb vádemelés, minden nyilatkozat újabb ítélet. Ennek két veszélye van. Az egyik, hogy elmossa a különbséget a bizonyított és a bizonyítatlan állítások között, hiszen egy interjúban elhangzó mondat nem azonos egy vizsgálat eredményével. A másik, hogy kimeríti a közönséget: ha a botrány válik az egyetlen prizmává, amin át egy alkotót nézünk, elvész a mű, és marad a cirkusz. Ez pedig senkinek nem jó — sem az áldozatoknak, akiknek ügye könnyen a szenzáció szintjére csúszhat, sem a szakmának, amely valódi, strukturális megoldások helyett folyamatos önostorozásba dermed.

A megoldás tehát nem az, hogy elhallgassunk, és nem is az, hogy minden megszólalás újabb kiállítás legyen a nyilvános pellengéren. A megoldás az volna, ha a beszédmód elmozdulása végre intézményi formát öltene: átlátható eljárásrend, védett bejelentési csatorna, olyan mechanizmus, amely nem egy-egy színház jószándékú, esetleges döntésén múlik. Enélkül minden interjú, minden bocsánatkérés, minden hat évvel későbbi vallomás csak arra jó, hogy emlékeztessen: a függöny lement, de az előadás nincs vége. Csak annyi történt, hogy a nézőtér türelmesebb lett, mint kellene.

Lovas Rozi szavai ezért nem lezárásként, hanem kérdésként érdemesek a figyelemre. Nem az a tét, hogy igaza van-e — abban nincs kétség. A tét az, hogy a szakma képes-e túllépni azon, hogy csak akkor mondja ki ezeket a mondatokat, amikor kamera van előtte.