A kamatemelés nem olt háborús tüzet — csak lassítja, ahogy a rezsiszámla nő

Csütörtökön az Európai Központi Bank szinte biztosan emel az alapkamaton — a piacok szerint ennek 100 százalék az esélye, legalább 25 bázisponttal. Ha ez megtörténik, a júniusi első lépés után, amikor a testület 2,25 százalékra vitte a rátát, ismét szigorítás jön. A háttérben két szám áll, és mindkettő rosszabb, mint amit a legtöbb háztartás készpénzben, havi kiadásban érzékel belőle igazán: az euróövezeti infláció augusztusban 3,3 százalékra ugrott, az energiaárak pedig 14,3 százalékkal drágultak egy év alatt. Az ok nem rejtély: az USA–Irán háború és a Hormuzi-szoros körüli feszültség magasan tartja az olajárat, a Brent szerdán 3 százalék fölött erősödött, és július óta először lépte át a hordónkénti 100 dollárt.

Fordítsuk ezt le arra, amit egy háztartás ténylegesen fizet. Vegyünk egy szemléltető eurózóna-családot, amely havonta nagyjából 2500 eurót költ megélhetésre — élelmiszerre, rezsire, közlekedésre, mindenre. Ha ebből az energiakiadás (áram, gáz, fűtés, üzemanyag) a szokásos arány szerint, mondjuk 250 euró körül van, akkor a 14,3 százalékos drágulás önmagában havi 35-36 euróval növeli a rezsit — ez egy év alatt már közel 430 euró. A teljes bevásárlókosár 3,3 százalékos drágulása pedig azt jelenti, hogy ugyanazért a kosárért, amiért tavaly 2500 eurót fizettek, most körülbelül 82 euróval kell többet leszámolni havonta. Ez nem elvont statisztika: ez a különbség két bevásárlás blokkja között.

És ez még csak a kiadási oldal. A kamatemelés a bevételi-törlesztési oldalon ütne vissza. Egy jellemző, változó kamatozású, 200 ezer eurós, 20 éves lakáshitelnél egy 25 bázispontos emelés — ha teljesen begyűrűzik a törlesztőbe, ami persze nem automatikus és bankonként, konstrukciónként eltér — a havi részletet nagyjából 1212 euróról 1239 euróra tolja. Ez havi 27 euró, évi szinten 320 euró körüli plusz teher. Vagyis ugyanaz a döntés, amelyet azért hoznak meg, hogy fékezze az inflációt, rövid távon éppen azoknak a háztartásoknak a költségeit emeli tovább, akik már most is a drágább energiaszámlával küzdenek.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és őszintén beszélni arról, mire is jó valójában a kamatemelés ebben a helyzetben. A klasszikus jegybanki eszköztár a keresletet fojtja vissza: drágább hitel, visszafogottabb fogyasztás, lassuló gazdaság — ezen az áron csökken az árnyomás. Csakhogy a mostani drágulás nagy része nem keresleti, hanem kínálati eredetű: az olajár azért szökött 100 dollár fölé, mert egy háború zajlik a Hormuzi-szoros környékén, nem azért, mert az európai fogyasztók hirtelen többet akarnak tankolni vagy fűteni. Egy kamatemelés nem küld egyetlen hordó olajat sem vissza a piacra, és nem nyit meg egyetlen lezárt tengerszorost sem. Ebben az értelemben az EKB lépése tompa válasz egy éles, geopolitikai eredetű sokkra — olyan, mintha valaki az esernyőt csavarná szorosabbra, miközben a felhőszakadás forrását próbálja elzárni.

A legerősebb ellenérv ugyanakkor pontosan ide vág vissza, és tisztességtelenség lenne elhallgatni. Ha a jegybank tétlen marad, és hagyja, hogy a magas infláció hónapokig, negyedévekig beépüljön a bérmegállapodásokba, az árazási szokásokba, a fogyasztói várakozásokba, akkor a probléma nem marad átmeneti kínálati sokk — állandósul. A beépült inflációs várakozás pontosan azért veszélyes, mert onnantól saját magát táplálja: a cégek azért emelnek árat, mert számítanak rá, hogy a versenytársuk is emel, a munkavállalók azért kérnek magasabb bért, mert számítanak rá, hogy az árak tovább nőnek — és ez a spirál sokkal drágább és nehezebben megállítható, mint egy időben megemelt kamat. Christine Lagarde éppen ezért fogalmazott óvatosan: a testület nem köti el magát előre semmilyen kamatpályára. Ez a bizonytalanság maga is üzenet — az EKB tudja, hogy szűk mezsgyén egyensúlyoz a „hagyjuk lefutni” és a „fojtsuk el időben” between.

Ebben a helyzetben mindkét megszokott közhely megbicsaklik. A „majd a piac megoldja” azért sántít, mert itt nincs mit megoldania a piacnak — amíg csapatok mozognak egy stratégiai tengerszoros körül, és Trump elnök maga mondja ki, hogy az olajár valószínűleg csak a novemberi időközi választások után kezd csökkenni, addig a kínálati oldal politikai döntések, nem piaci mechanizmusok függvénye. De a „majd az állam megoldja” is csak félmegoldás: egy rezsitámogatás vagy ársapka legfeljebb elhalasztja a számlát, nem törli el — a különbözetet valahonnan, előbb-utóbb, adóból vagy hitelből fizeti ugyanaz a háztartás, csak máskor és más soron.

Ami Magyarországot illeti, a fenti hírek kifejezetten az eurózónáról és az EKB-ról szólnak — Magyarország nem tagja az euróövezetnek, így az EKB csütörtöki döntése nem emeli automatikusan a forintalapú hitelek kamatát. Ez a mondat még tényszerű. Az viszont már saját véleményem, nem a forrásokból következik: az olajár és a globális energiapiac ártovagyűrűzése földrajzi határoktól függetlenül hat, ezért indokolt feltételezni, hogy a magasabb energiaárak importált inflációként Magyarországon is éreztetik majd a hatásukat — de hogy ez pontosan milyen mértékben és milyen ütemben történik, azt a rendelkezésre álló anyagok nem mondják meg, és elhamarkodott lenne konkrét forintösszeget mondani rá.

Ami biztos: csütörtökön egy kamatdöntés születik, amely nem oltja el a tüzet Teherán és a Hormuzi-szoros körül, és nem tölti fel újra olcsóbban a benzinkutakat. Legfeljebb arra jó, hogy a tűz ne gyújtson be egy másik, tartósabb tüzet is — az elszabaduló várakozásokét. Hogy ez az ár megéri-e a háztartásoknak, azt csak hónapok múlva, a törlesztők és a bevásárlócédulák összesítésekor fogjuk pontosan tudni.