Amikor a nézőt élő adásban kérdezik meg, kellene-e mesterlövész a miniszterelnökhöz

Egy idős hölgy telefonált be egy vasárnap esti tévéműsorba, és arról érdeklődött, van-e Magyarországon jó céllövő, aki "kiiktatná" Magyar Pétert. A műsorvezetőt kirúgták, de a kérdés, ami utána marad, jóval nagyobb, mint egy szakmai hiba.

Nem tudom a nevét, és ez most nem is fontos. Egy idős nő volt, aki felhívta a Paláver stúdióját, mert volt egy kérdése. Nem az elmúlt rezsicsökkentésről, nem a nyugdíjemelésről. Arról kérdezett, hogy nem akadna-e valaki, egy mesterlövész vagy egy jó céllövő, aki elintézné Magyar Pétert.

Ez a mondat elhangzott a rádióban. Élőben. És a műsorvezető, Palányi Nóra, nem szakította félbe. Hagyta végigmondani. Csak jóval később határolódott el tőle, amikor a kár már megtörtént. A Mediaworks másnap azonnali hatállyal kirúgta, elnézést kért, belső vizsgálatot indított. Ez a helyes lépés volt, és el is várható egy médiavállalattól. De ha itt lezárjuk a történetet, elszalasztjuk azt, amiről tényleg szól.

Mert a kérdés nem az, hogy egy műsorvezető miért nem nyomta meg időben a gombot. A kérdés az, hogy honnan jött ez a betelefonáló, és miért gondolta természetesnek, hogy ezt egy nyilvános csatornán, a saját nevét vállalva kimondja. Nem egy troll volt egy anonim Facebook-kommentben éjjel kettőkor. Egy idős asszony volt, aki felhívott egy tévét, mert biztos volt benne, hogy ez egy elmondható gondolat.

Ez a rész az, ami engem, mint mindannyiunkat, nyugtalanít. Mert ha valaki idáig jut el a fejében – hogy a politikai ellenféllel szembeni frusztrációra a fizikai megsemmisítés a válasz –, az nem egyetlen adás alatt alakult ki. Ez egy hosszú folyamat végpontja. Évek óta halljuk, hogy a politikai ellenfél nem tévedő ember, hanem létező fenyegetés. Hogy nem vitapartner, hanem ellenség, akit el kell takarítani az útból. Ezt a nyelvet nem ez a betelefonáló találta ki. Ő csak megismételte, amit valahol, valakitől hallott, és amit soha senki nem állított meg időben.

Itt kell szólnom arról, ami a legfontosabb, és amit könnyű elfelejteni: ez nem egyoldalú jelenség. A politikai gyűlöletbeszéd az elmúlt évtizedben mindkét oldalon szintet lépett Magyarországon. Aki csak az egyik irányba mutogat, az nem diagnosztizál, hanem barikádot épít. A Fidesz évekig építette a "Soros-terv" és a "brüsszeli birodalom" narratíváját, amelyben a politikai ellenfél nem tévedő szereplő, hanem idegen ügynök. Most, hogy a kormányváltás után a düh iránya megfordult, ugyanaz a logika került át az ellenzéki oldalra: a korábbi hatalom képviselői ellen irányuló indulat is talál olyan csatornát, amely nem szűri, hanem felerősíti.

A HírTV esete pontosan azért kényes, mert a csatorna hagyományosan kormánypárti, nem az ellenzéki oldal médiuma. Ha valaki azt gondolná, hogy ez most "az ő oldaluk hibája", tévedésben van. Ez azt mutatja, hogy a gyűlölet nyelve nem ideológiai sajátosság, hanem egy közös betegség, amely mindkét politikai tábor kommunikációjába beszivárgott. A célpont épp Magyar Péter volt, de holnap lehetne bárki más is, bármelyik oldalon.

És itt jön a média felelőssége, amit nem lehet megkerülni. Egy élő adásban dolgozó szerkesztőnek, műsorvezetőnek pontosan tudnia kell, hol a határ, és milyen gyorsan kell reagálnia, amikor azt átlépik. Nem azért, mert a cenzúra szép dolog, hanem mert az élő éter nem magánbeszélgetés. Amit ott kimondanak, az legitimációt kap. Ha egy ilyen mondat elhangzik, és nem történik azonnali, egyértelmű elhatárolódás, akkor a néző azt az üzenetet kapja, hogy ez belefér. Hogy ez egy elfogadható vélemény a sok közül. Pedig nem az. Erőszakra való felhívás, akármilyen zavart, magányos hangon mondják is.

A Mediaworks reakciója – az azonnali elbocsátás, a nyilvános bocsánatkérés, a belső vizsgálat – helyes válasz volt egy megtörtént hibára. De ez utólagos tűzoltás. A valódi kérdés az, hogy a szerkesztőségek felkészültek-e előre erre a helyzetre. Van-e minden élő adásban egy pontosan betanított protokoll, ami másodperceken belül közbelép? Mert ha csak akkor reagálunk, amikor már megtörtént a baj, akkor mindig egy lépéssel lemaradunk azok mögött, akiknek a fejében ez a gondolat egyáltalán megszületett.

Van egy erős ellenérv, amit nem szabad elhallgatni: sokan azt mondják, ez csak egy zavart, magányos ember félresiklott mondata volt, amit felnagyítunk, mert éppen jól jön a napi politikai csatározásba. Ebben van igazság. Egyetlen betelefonáló nem statisztika, és nem szabad belőle azonnal nemzeti sokkot csinálni, ahogy azt sem, hogy egy egész politikai oldalt elmarasztaljunk miatta. De az, hogy egy ilyen mondat egyáltalán megszülethetett, és percekig zavartalanul elhangozhatott országos éterben, önmagában elég ok arra, hogy komolyan vegyük, mi történik a közbeszédünkkel.

Mert ha ez a mondat egyszer elhangozhatott, és csak utólag kapott figyelmet, semmi sem garantálja, hogy legközelebb valaki csak beszél róla, és nem tesz is valamit. A gyűlölet nyelve nem marad meg szavaknak, ha elég sokáig hagyjuk, hogy megszokottá váljon. Ez nem egy műsorvezető hibája volt csupán. Ez mindannyiunk közös felelőssége – azoké is, akik a képernyő előtt ülnek, és azoké is, akik mögötte dolgoznak.

Ez a fájl a felhasználó privát munkakönyvtárába íródott, csak lokálisan érhető el, nem jelenik meg máshol.