A brüsszeli illúzió és a mar-a-lagói vámfal: valódi stratégiai autonómia vagy retorikai blöff?

Ursula von der Leyen globális szintre emelné az Európai Unió cselekvőképességét, ám Donald Trump máris gazdasági megtorlással fenyeget. Európa válaszút előtt áll: megvédi szuverenitását, vagy meghátrál a washingtoni zsarolás előtt.

A strasbourgi plenáris ülésterem kupolája alatt elmondott beszédek ritkán rázzák meg a világpolitika tektonikus lemezeit. Ursula von der Leyen éves helyzetértékelője azonban most túllépett a szokásos brüsszeli technokrata rituálén. Az Európai Bizottság elnöke nem kevesebbet hirdetett meg, mint az európai cselekvőképesség minőségi ugrását: egy új Európai Biztonsági Tanács felállítását, az ipari mesterséges intelligenciát felpörgető átfogó keretet, valamint a globális szövetségépítés eddig példátlan kísérletét, amely Kanadát az unió legelső „társult tagjává” emelné. A díszpáholyban helyet foglaló Mark Carney kanadai miniszterelnök jelenléte világos üzenet volt a világnak: a liberális demokráciák hálózata új súlypontokat keres a töredező nemzetközi rendben.

A válaszreakció azonban nem késett, és a tengerentúlról érkező vihar azonnal megmutatta, milyen törékeny talajra épül az európai önállóság illúziója. Donald Trump a megszokott kíméletlen merkantilista logikájával vágott vissza: büntetővámokkal, sőt bizonyos ágazatokban a kétoldalú kereskedelem

<truncated 4267 bytes>

n státusz nem létezik. Nem véletlen, hogy az európai fővárosok többségét derült égből villámcsapásként érte a bejelentés, és még az érintett kanadai diplomácia is sietett fékezni a várakozásokat. Jonathan Wilkinson kijelölt nagykövet higgadt megszólalása jelezte, hogy Ottawa sem óhajt fejest ugrani egy felkészületlen kalandba, amely romba dönti az észak-amerikai szabadkereskedelmet.

Ha az Európai Unió úgy próbál meg globális nagyhatalmat játszani, hogy közben a belső jogi és gazdasági alapjai rendezetlenek, azzal feleslegesen provokál ki egy olyan gazdasági konfliktust, amelyben a lapok nem neki kedveznek. Egy elhamarkodott, szimbolikus egyezség miatt kockáztatni a transzatlanti kereskedelem stabilitását felelőtlenség lenne – különösen egy olyan korszakban, amikor a keleti határokon dúló háború miatt a nyugati szövetség egysége létkérdés.

Európa mégis elérkezett a pillanathoz, amikor nem hátrálhat meg vég nélkül. A stratégiai autonómia nem maradhat örökké brüsszeli kávézókban dédelgetett intellektuális luxus. Ha az Egyesült Államok elnöke megteheti, hogy gazdasági zsarolással torpedózza meg két szuverén, demokratikus entitás törvényes kereskedelmi közeledését, akkor a transzatlanti partnerség nem szövetség többé, hanem egyoldalú függőségi viszony.

Kanada közeledése kiváló lakmuszpapír: kiderül, hogy az unió képes-e felnőni saját deklarált céljaihoz. Ha a tagállamok megosztottak maradnak, és mindenki a saját közvetlen ipari érdekei mentén alkudozik a Fehér Házzal, Európa végleg egy gazdag, de tehetetlen skanzenné válik. Ha viszont Brüsszel, Berlin, Párizs és Varsó képes egységesen kiállni a nemzetközi jog és a szabad szövetségkötés elve mellett, a mostani válság a valódi európai szuverenitás bölcsőjévé válhat. A tét nem Kanada tagsága, hanem az, hogy Európa a globális geopolitika alakítója lesz-e, vagy csupán mások játszmáinak passzív áldozata.