Az elszámoltatás jó eszköz – csak azt kell tudni, kire nem terjed ki

Jellinek Dániel őrizetbe vétele és a bejelentett vagyonosodási vizsgálat egyszerre két történetet mesél: az egyik a számonkérésről szól, a másik arról, hogy ki dönti majd el, kit kérnek számon.

Két szám önmagában is elég indokot ad a gyanúra. 355 milliárd forint az a vagyon, amit Jellinek Dánielnek tulajdonítanak – ezzel Magyarország hetedik leggazdagabb embere. És 1,2 milliárd forint az, amit egy volt minisztérium Dísz téri irodájának bebútorozására költöttek, tételesen dokumentálva: 38 milliós bárpult, 24 milliós szivarszoba, 4,5 milliós íróasztal, egymilliós mosdó. Két teljesen különböző ügy, két teljesen különböző szereplő – de ugyanaz a kérdés köti össze őket: hogyan halmozódik fel vagyon a magyar közélet perifériáján, és ki néz ez után utána.

A cui prodest kérdés itt nem arról szól, hogy Jellinek bűnös-e vagy sem – ezt majd a nyomozás és a bíróság dönti el. A kérdés az, hogy kinek jó, hogy éppen most, éppen ebben a sorrendben történik mindez. A Volán-ügyhöz kapcsolódó letartóztatás és a politikusi vagyonosodási vizsgálat bejelentése egy napon fut be a hírfolyamba. Ez lehet véletlen egybeesés. De a politikában a véletlenek ritkán maradnak véletlenek, ha valaki ki tudja őket használni.

Ha komolyan vesszük az elvet, hogy a hatalommal járó vagyongyarapodást ellenőrizni kell, akkor a Dísz téri bútorszámla legalább akkora joggal tartozik ugyanabba a vizsgálati keretbe, mint egy magánvállalkozó vagyona. A különbség az, hogy Jellinek esetében van egy konkrét büntetőeljárás, egy letartóztatás, egy nyomozói apparátus, ami mozog. A Rogán-féle bútorügyben van egy tételes lista, amit évekig nem akartak kiadni, és amit végül a Várkapitányság kényszerből tett közzé, miután Magyar Péter és miniszterei végigjárták az épületeket, és Hadházy Ákos posztjai is nyomást gyakoroltak. Az egyik ügyben van intézményi mozgás, a másikban egyelőre csak nyilvánosság.

Ez az aszimmetria az, ami eldönti, hogy a bejelentett vagyonosodási vizsgálat elszámoltatás lesz-e, vagy hatalomtechnikai eszköz. Egy vizsgálati keret hitelét nem az adja, hogy milyen hangzatos a bejelentés, hanem az, hogy kire terjed ki, ki felügyeli, és mennyire független az a szerv, amelyik lefolytatja. Ha a vizsgálat kizárólag vagy elsősorban az előző kormányzati kör szereplőire fókuszál – miközben a jelenlegi kormányzat közeli szereplőinek vagyongyarapodása kimarad a hatóköréből –, akkor nem elszámoltatásról beszélünk, hanem szelektív számonkérésről, ami politikai célra használja a jogállami eszköztárat.

A magyar politikai történelem tele van ezzel a mintázattal. A rendszerváltás utáni három évtizedben szinte minden kormányváltás hozott magával valamilyen „elszámoltatási" hullámot, amely szinte kivétel nélkül az előző hatalmi kör felé irányult, és szinte soha nem érte el a saját tábor legproblémásabb szereplőit. Ez nem magyar sajátosság – világszerte visszatérő minta, hogy a hatalomváltás első éveiben a győztes fél a jogi eszközöket a vesztes fél ellen fordítja, és csak ritkán fordítja önmaga felé. A kérdés az, hogy a jelenlegi kormányzat képes-e kitörni ebből a mintából, vagy megismétli azt, amit kritizált.

És itt jön a legerősebb ellenérv, amit tisztességes elemzésként nem lehet megkerülni: egy most bevezetett, célzottan használható vizsgálati eszköz a következő ciklusban visszafelé is elsülhet. Ha a Tisza-kormány úgy építi fel a politikusi vagyonosodási vizsgálatot, hogy az elsősorban politikai célra alkalmas fegyver legyen – laza felügyelettel, a kormányzat által kontrollált szervekkel, szelektív hatókörrel –, akkor négy vagy nyolc év múlva, egy esetleges kormányváltás után, ugyanez az eszköz fordulhat a jelenlegi kormányzat szereplői ellen. A jogállami intézmények ereje éppen abban áll, hogy nem pillanatnyi hatalmi érdeket szolgálnak, hanem tartósan, kiszámíthatóan működnek – függetlenül attól, ki ül éppen a miniszterelnöki székben. Ha ez az intézmény most válik hatalomtechnikai eszközzé, akkor a jövőben is az marad, csak épp más kézben.

Ezért nem mindegy, hogyan épül fel a vizsgálat. A hitelesség tesztje egyszerű: kiterjed-e retroaktívan minden korábbi kormányzati kör vagyongyarapodására, függetlenül attól, ki áll ma hatalmon? Van-e benne olyan felügyeleti elem – parlamenti ellenzéki kontroll, független szakértői testület, bírói felülvizsgálat –, amely megnehezíti, hogy pusztán politikai célra használják? És mi történik, ha a vizsgálat olyan vagyoni viszonyokra bukkan, amelyek kényelmetlenek a jelenlegi kormányzó erő számára?

A Jellinek-ügy és a Dísz téri bútorszámla együtt jó apropót adnak egy valódi, intézményesített vagyonosodási vizsgálathoz. A 355 milliárdos vagyon és az 1,2 milliárdos bútorszámla egyaránt megérdemli, hogy fény derüljön a mögöttük álló folyamatokra. De az apropó önmagában nem garancia. A vizsgálat hitelét nem a bejelentés napja dönti el, hanem az, hogy egy év múlva kire terjedt ki valójában – és kire nem.