A perc, ami dönt: mennyi az a katasztrofális?

Hegedűs Zsolt maga mondta ki, hogy a mentők kiérkezési ideje katasztrofális. Ez a mondat több, mint egy politikus önkritikája – az elismerés önmagában nem gyógyít meg senkit.

Huszonhat-huszonhét perc. Ennyi az országos átlag, amíg a mentő kiér egy segélyhíváshoz. Egy statisztikus számára ez egy sor egy táblázatban. De egy falusi házban, ahol az apa mellkasi fájdalommal ül a konyhaasztalnál, ez az idő nem átlag – ez az egyetlen idő, ami van. És ez az idő faluhelyen egészen más, mint egy fővárosi kerületben, ahol a mentőállomás öt percre van.

Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter a Magyar Kórházszövetség siófoki kongresszusán maga mondta ki azt a szót, amit betegek és hozzátartozók évek óta suttognak: katasztrofális. Ez a mondat ritka a magyar közéletben. A legtöbb tisztségviselő inkább relativizál, mentegetőzik, összehasonlít máshol rosszabb helyzetekkel. Ez a miniszter nem ezt tette. Ezt el kell ismerni – az őszinte helyzetértékelés önmagában érték, még akkor is, ha a probléma évek, sőt évtizedek alatt halmozódott fel, és nem az ő hivatali idejében keletkezett.

De az őszinteség nem oldja meg a beteget szállító mentő problémáját. Az őszinteség az első mondat, nem az utolsó. És itt kezdődik a hiányérzet.

A bejelentés lényege, hogy jövőre kezdődően minden évben legalább 500 milliárd forinttal nő az egészségügyi költségvetés, amíg a hazai GDP-arányos kiadás – jelenleg 7,4 százalék – el nem éri az uniós 11 százalékos átlagot. Ez nagy szám, és a mögötte álló diagnózis is helytálló: az alapfinanszírozás reálértéke tizenöt év alatt egyharmadával csökkent, a háziorvosi hálózat elöregedett, a praxisok sokasága üres. Ezt a kórképet nem vitatja senki, aki valaha várt már mentőre vagy időpontra egy leterhelt rendelőben.

Csakhogy egy 500 milliárdos szám önmagában nem gyógyít meg senkit, és nem csökkenti egyetlen perccel sem a kiérkezési időt. A pénz csak akkor ér valamit, ha eljut oda, ahol a perc számít: elég mentőállomásra, elég mentőautóra, elég mentőápolóra és mentőtisztre azokon a településeken, ahol most a legrosszabb a helyzet. A miniszter bejelentése ezen a ponton még adós marad a válasszal. Mikorra csökken 26-27 percről mondjuk 15-re? Mennyivel csökken ez faluhelyen, ahol most a legrosszabb a helyzet, és mennyivel a városokban, ahol már most is jobb az ellátás? Ezek nélkül a szám csak egy ígéret, nem egy terv.

Van egy pont, ahol a bejelentés mégis konkrétabb: az új országos mentőigazgató feladata a kiérkezési idő csökkentése lesz, „akár másodpercről másodpercre”, és a mentőadatok idén augusztustól nyilvánosan követhetők. Ez fontos lépés, mert a nyilvánosság maga is kényszerítő erő – ha látszik a szám, nehezebb eltussolni a romlást vagy elmaradó javulást. De a nyilvános adat is csak annyit ér, amennyit vele kezdenek. Egy táblázat, amit senki nem kér számon, ugyanolyan néma marad, mint egy be nem tartott ígéret.

A tervezett 164 integrált területi egészségügyi és szociális centrum, portugál mintára, 2027 elejétől – ez az a pont, ahol a beteg-szempontú logika a legjobban látszik: nem új rendszert épít, hanem oda viszi az ellátást, ahol az emberek élnek. Ha ez tényleg megvalósul, az valódi különbséget jelenthet azoknak a falvaknak, ahol ma háziorvos sincs, nemhogy szakrendelés. De 2027 eleje másfél év múlva van, és a bejelentés nem mondja meg, hogy addig mi történik azzal a beteggel, aki ma vár a mentőre.

A szakdolgozói béremelés – több mint 123 ezer embert érintve – szintén jó irányba mutat, hiszen a mentőellátás nem pénzből, hanem emberekből áll: mentőtisztekből, ápolókból, sofőrökből, akik éjjel-nappal szolgálatban vannak. Ha az életpályamodell tényleg kiszámítható és vonzó lesz, az hosszú távon többet ér, mint egy egyszeri béremelés. De az „életpályamodell” szó önmagában még nem fizetés, nem műszakbeosztás, nem konkrét szám azoknak, akik ma mérlegelik, hogy maradnak-e a pályán vagy külföldre mennek.

A miniszter azt is bejelentette, hogy egy kormánytól független Egészségügyi Minőségellenőrzési Hatóság jön létre, amely a kórházakat minősítené, és hogy ősztől bevezetik az őszinte tájékoztatási kötelezettséget: ha hiba történik, a kórháznak 24 órán belül jelentenie kell, bocsánatot kell kérnie. Ez a fajta transzparencia-ígéret szimpatikus, és ha valóban működik, a betegek bizalmát építheti – ami ma a magyar egészségügy egyik legritkább erőforrása. De egy bejelentett hatóság még nem egy működő hatóság, és a bocsánatkérés kötelezettsége nem helyettesíti azt a mentőt, ami időben odaér.

Itt van a cikk lényegi kérdése: az őszinteség és a nagy szám még nem menetrend. A menetrendhez három dolog kellene, amit eddig nem hallottunk. Egy: mérhető cél, konkrét határidővel – hány percre csökken a kiérkezési idő, mettől meddig, és külön bontásban a városra és a vidékre, mert ez a két valóság nem ugyanaz. Kettő: hogy a pénz milyen ütemben és milyen ellenőrzött módon jut el a mentőállomásokra, nem csak a költségvetési sorba. Három: hány új mentőtiszt, mentőápoló és mentőautó áll szolgálatba, és mikor – mert pénz emberek nélkül csak papír.

A legerősebb ellenérv persze az, hogy a rendszer évtizedes lemaradását egyetlen bejelentéssel, egyetlen kongresszusi beszéddel nem lehet ledolgozni, és hogy legalább végre valaki kimondta a bajt, ahelyett hogy tagadná. Ez igaz, és tisztességes dolog elismerni. De a magyar egészségügyben már sok kormányzat mondott ki bajt, ígért forrást, jelentett be programot. Az emberek nem az ígéretek számát mérik, hanem azt a néhány percet, ami egy szívinfarktusnál vagy egy autóbalesetnél eldönti, hogy valaki hazamegy-e a kórházból, vagy egyáltalán nem ér oda élve.

A katasztrofális szó kimondása bátorság volt. A következő lépés, hogy a bátorságot mérhető vállalás kövesse – dátummal, számmal, felelőssel. Addig az 500 milliárd csak egy nagy szám marad, amit majd az augusztus óta nyilvános kiérkezési adatok fognak megmondani: valóban rövidült-e az az a néhány perc, ami egy falu és egy kerület között ma még nem ugyanannyi.