A száz nap elmúlt, az ársapka maradt — és te fizeted a különbözetet Siófokon

A Tisza-kormány sok mindennel kezdett az első száz napban, csak éppen a bevásárlókosarat érintő piactorzító intézkedésekhez nem nyúlt hozzá. Pedig az idei balatoni szezon már megmutatta, mit jelent ez a mindennapokban.

Száz nap. Ez idő alatt felállt a vagyonvisszaszerzési hivatal, megnyirbálták a szerződéseket, visszaállították a fékeket és ellensúlyokat, és az uniós források is úton vannak hazafelé. A Tisza-kormány ezúttal nem a szokásos, dekoratív ciklussal, hanem tényleges intézményépítéssel nyitott — ezt meg kell adni. Ám a Generali Investments CEE portfóliómenedzsere a G7 hasábjain pontosan azt jegyzi meg, ami az első száz nap legfontosabb hiányzó fejezete: a Fidesz-kormányoktól örökölt paternalista, piactorzító intézkedésekhez egyelőre senki sem nyúlt hozzá.

Pedig — és itt a számonkérés kezdődik — pontosan ez lett volna a kormányzati muníció legjobb felhasználása. A támogatottság olyan mértékű, amilyennel Magyarországon alighanem egyik kormány sem rendelkezett az elmúlt másfél évtizedben. Ez a felhatalmazás éppen arra való, hogy valaki kellemetlen, de szükséges lépéseket tegyen. Ha nem most, amikor a felhatalmazás adott, akkor mikor? A száz nap lehet indok a folyamatosságra, de nem mentség az állásidőre — különösen nem akkor, amikor a bevásárlókosár tovább drágul, és a dízelolajat újra az adófizető támogatja.

A legfurcsább szimbólum a gázolaj-támogatás újjáélesztése. Magyarországon az EU-ban szinte a legalacsonyabb a dízel ára, így ha valami nem tartozik a sürgős szociális mentőövek közé, ez az. Miközben a kosár ára már a feldolgozott élelmiszereknél is fáj, az állam az üzemanyag-fogyasztását segíti, nem a leginkább rászorulókét. Ez nem szociálpolitika, hanem általános ártámogatás, amelynek a legnagyobb haszonélvezői azok, akik a legtöbbet tankolnak — vagyis átlagosan a tehetősebb, autóval rendelkező háztartások.

Most nézzük meg, mit jelent mindez a pénztárcánkon keresztül. Az árrésstop a gyakorlatban úgy működik, hogy a kereskedők a veszteséget átszámolják más termékcsoportokra: ami olcsóbban kell, hogy legyen, ott emelnek, ahol senki nem figyel. Az eredmény egy láthatatlan átcsoportosítás, amelynek végül is a fogyasztó fizeti meg az árát — csak nem a polcokon, hanem a számlában elrejtve. A Magyar Nemzeti Bank becslése szerint a kivezetése ráadásul nem okozna inflációs felfutást. Vagyis az ársapka ma nem csak hatástalan, hanem szinte ingyen szabadulhatnánk meg tőle.

A kiskereskedelmi különadó más tészta. Ez valódi bevétel: több mint 300 milliárd forint. De érdemes kiszámolni a háztartási oldalt. Az EU legmagasabb áfakulcsa, a 27 százalék mellett plusz 4,5 százalékot fizettet az állam az áruházláncokkal — a szakértői becslés szerint ennek fele végül az árakban jelenik meg. Egy átlagos, havi 60-70 ezer forintos élelmiszerköltésű háztartásnál ez azt jelenti, hogy évente tízezrével fizeti ki azt az összeget, amelyet az állam adó formájában szed be, majd az inflációs hatáson és a visszaeső fogyasztáson keresztül részben vissza is veszít. Ez a körforgás nem piacgazdaság, hanem bürokratikus talicskázás a pénztárcánk és a költségvetés között.

És akkor jön Siófok, ahol a dolog emberivé válik. A polgármester számai egyszerűek és szíven ütők: a Nagystrandon 20, a sóstói fizetős strandon 10 százalékkal esett vissza a vendégszám. Ez mintegy 70 millió forintos bevételkiesést jelent, a Galerius Fürdő vesztesége pedig az év végére átlépi a 100 milliót. Az emberek átmennek a szabadstrandokra — saját szendviccel, saját üdítővel.

Ez az a pont, ahol a makrogazdaság átfordul magánéletté. Az árszabályozás, az extraprofit-adók és az árrésstop ugyanis nem kozmetikai beavatkozások: befolyásolják, hogy ki tudja kigazdálkodni a nyaralást. Ha az élelmiszer és az üzemanyag árát mesterségesen alacsonyan tartják egyik oldalon, miközben a bérek és a nyugdíjak a valós inflációval küzdenek, akkor a háztartások a szabadidős költésükből vonják vissza a pénzt — a strandbelépőből, a fagyiból, a helyi vendéglőből. A polgármester saját szavaival: sokan saját élelmiszerrel érkeznek, és egy fillért sem hagynak a városban. A fizetős strand veszít, a szabadstrand fenntartása pedig az önkormányzat nyakán marad. Két helyen fizetünk: egyszer az adónkban, egyszer a lemondott szolgáltatásban.

A közgazdasági ösztönzők itt összeérnek. Ha az árakat nem a kereslet és a kínálat, hanem rendelet alakítja, a fogyasztó nem válik érzéketlenné az árakhoz — csak kevésbé átláthatóvá válik a költségstruktúra. Aki spórolni akar, az végül a látható, megragadható költségeket vágja vissza. A strandbelépő látható. Az áfában és az extraprofit-adóban elrejtett pár százalék nem az. Így fordul vissza az árszabályozás a fogyasztó ellen: védi a látszatot, miközben a valóságban a rejtett terhek nyomják le a vásárlóerőt.

Természetesen az ellenérv is szilárd: a kivezetés átmeneti áremelkedést hozhat, és egy kormánynak, amelyik az első száz napjában jár, nem mindegy, hogy milyen áremelkedéssel kezdi. A költségvetési oldal sem elhanyagolható — 300 milliárd forintot nem lehet egyik napról a másikra kivágni egy lyukas költségvetésből. És a fékek és ellensúlyok visszaállítása, az uniós források hazahozatala önmagában is gazdaságélénkítő, tehát lehet, hogy a kormány szándékosan a biztosra megy először.

De a rendelkezésre álló becslések szerint az árrésstop eltörlése nem okoz inflációt, a kiskereskedelmi adó fele pedig amúgy is az árakban van. Ha ezeket a lépéseket mindig a következő költségvetésre toljuk, akkor sosem jön el a pillanat. A szakértő abban reménykedik, hogy az októberre várt 2027-es tervezetben már szerepelnek ezek. Ez jó jel — de reménykedni csak októberig érdemes.

A siófoki polgármester számai azt mondják, amit a makroadatok nem: a torzítások nem a statisztikában fájnak, hanem a nyári szabadság kalkulációjában. Egy kormány, amelyiknek megvan a felhatalmazása a kellemetlen lépésekhez, nem várathat magára örökké. A száz nap elmúlt. A kosár tovább drágul. A strand meg üresedik. Ez a három mondat együtt nem kampányretorika — hanem háztartási mérleg.