Két szék, egy ügyészség — kedden kiderül, mit ér az új hatalom többsége

Az Országgyűlés kedden egyszerre választ médiahatósági elnököt és legfőbb ügyészt, miközben a 35 éves M6-os koncesszió körül egyre nagyobb a füst. A két szavazás nem személyi kérdés: azt mutatja meg, ki irányítja a következő években az információt és a vádemelést Magyarországon.

A magyar politikában a személyi kérdések sosem személyi kérdések. Aki ezt nem érti, az hiába követi a nyilvános színjátékot — a névsorolvasást. Az Országgyűlés keddi ülésnapja jó alkalom arra, hogy ezt újra megmutassuk magunknak, mert egyszerre dől el két olyan poszt sorsa, amelyek mögött nem portfólió, hanem kontroll áll.

A Médiatanács elnöki széke az egyik. A testület élére Polyák Gábor médiajogászt jelölték, és ha a szavazás elmarad vagy megbukik, az nem csupén egy jelölt bukását jelenti. A médiatanácsi elnök nem ceremóniamester: hatásköre van a frekvenciákra, a közmédia felügyeletére, a tartalomszabályokra. Az elmúlt másfél évtizedben ezt a széket jól ismertük: aki ott ült, az a hatalom akaratának tolmácsa volt, nem a jogszabályoké. Ezért érdekes a kérdés, amit a Portfolio beszámolója is érint: a Tisza-frakció támogatása a jelölés mellett nem garantált — ezt maga a miniszterelnök jelezte a parlamentben.

Ez a mondat többet mond el az új hatalom állapotáról, mint bármelyik frakcióülési sajtóközlemény. Ha egy kormánytöbbség nem tudja biztosra venni a saját frakciójának szavazatát a saját médiajelöltjére, akkor vagy a frakció koherenciája erősebb a kormányénál, vagy valaki úgy számolt, hogy a bizonytalanság maga is alkupozíció. Mindkét esetben az derül ki, hogy a „tiszta lappal indulás" ígérete mögött ugyanaz a matematika dolgozik, mint régen: hány kéz tartja a kezét fel, és miért.

A második szék a legfőbb ügyészi. Itt a felállás más: Baka András köztársasági elnök jelöli Szathmáry Zoltánt, és a parlament hagyja jóvá. A formai választékosság — elnöki jelölés, parlamenti megerősítés — azt a látszatot kelti, hogy a rendszer megerősödik. De a cui prodest kérdés itt is kínáló. A legfőbb ügyész kezében van a legfegyveresebb eszköz, amit egy új hatalom kérhet tőle: a vádemelés joga. És pont most, amikor a 2022-ben kötött, 35 éves M6-os koncessziós szerződés ügyében — amelyet a magyar történelem eddigi legsúlyosabb korrupciós ügyének neveztek — a kormány felülvizsgálatot jelentett be, a vádhatóság személye nem technikai részlet. Aki a koncessziós szerződést boncolgatni akarja, annak egy működő, független ügyészség kell. Aki viszont csak a látszatát akarja, annak elég egy szimpatikus név a paragrafusok fölött.

Márpedig a felülvizsgálat önmagában még nem vádelőkészítés. Szerződést felülvizsgálni lehet úgy is, hogy közben mindenki belefárad, és a végén egy módosított mellékletben landol az egész. A történelmi párhuzam kínálja magát: az előző rendszerben is voltak felülvizsgálatok, átvilágítások, botránybizottságok — az eredményük általában a kifizetődő üzleti körök tagjainak nyugalma volt. Az új hatalom nagy kísértése, hogy ugyanazt a nyelvezetet használja más szereplőkkel.

És itt érkezünk el a hét igazi talánosjeléhez: a Lázár-ügyhöz. A kormányhivatal közel 13 millió forint erdővédelmi bírságot szabott ki a volt miniszterre, és elrendelte a teniszpálya, a napelempark és a feltöltött tó elbontását. Lázár János elismerte a mulasztást, de politikai bosszúnak tartja a határozatot. Ez a reakció tökéletesen mutatja a magyar hatalmi kultúra gerincét. Amikor egy politikusra kiszabnak bírságot, az ő első gondolata nem az, hogy „ellenőrizzék le a határozat jogosságát", hanem hogy „ez rám politikai szándékkal történik". Azaz: a szabályok léteznek, de az alkalmazásuk mindig személyes ügy.

Ez a reflex nem Lázár János találmánya — örökölt viselkedés. A régi holdudvar is így működött: engedélyek, amelyeket nem kértek, mert aki kér, az gyenge; határozatok, amelyeket nem kellett kifizetni, mert aki kifizet, az beismer. A veszély az, hogy az új holdudvar ugyanezt a testtartást tanulja meg, csak más névjegyekkel. A bírság kifizetése és a bontás elrendelése jó kezdet — de az igazi kérdés az, mi történik, ha a jövőben nem egy ellenzéki helyi lap ír róla, hanem senki.

Kedden tehát három dolog dől el egyszerre, csak kettőről szavaznak. A Médiatanácsról és a legfőbb ügyészről igen — a harmadik, a „szabályok kinek vonatkoznak" kérdése pedig arról, hogy az új többség képes-e a saját frakcióját meggyőzni arról, hogy a kontroll intézményeit nem szabad lealkudni.

A legokosabb forgatókönyv az lenne, ha a kormány tudatosan engedne a transzparencia irányába: nyilvános indoklás minden jelölésről, pontos szavazási eredmény, és az M6-os ügyben határidős, követhető ütemterv. A legrosszabb forgatókönyv ismerős: a frakciós bizonytalanságot alkudozásra használják, az ügyészségi posztot megnyugtató egyezségre, a felülvizsgálatot pedig kommunikációs célra. Utóbbi esetben egy év múlva újra arról fogunk vitázni, hogy ki kapta meg a frekvenciákat és kitől tartottak az ügyészek.

A hegyezett kérdés tehát nem az, hogy Polyák Gábor vagy Szathmáry Zoltán alkalmas-e. Mindketten lehetnek kiváló szakemberek — erről a források nem adnak elég támpontot ahhoz, hogy eldöntsük. A hegyezett kérdés az, hogy a Tisza-kormány a saját többségével szemben is képes-e úgy viselkedni, mintha néznék. Mert amíg a támogatás „nem garantált", addig valaki mindig garantálni fogja — és annak ára lesz. Az ár kérdése pedig, mint mindig, az, amit a közvélemény túl későn számol össze.