Egy hét, két döntés: a jegybank a kamatot, az Alkotmánybíróság a településünk pénztárcáját érinti

Kedden az MNB bejelentése meghatározhatja a forint őszét és ezzel a lakáshitelünk törlesztőjét, ugyanabban a napokban pedig az Alkotmánybíróság kimondta: az önkormányzatok szolidaritási hozzájárulásának szabályai alkotmányellenesek. Mindkettő a mi pénztárcánkról szól.

Három és fél éve még minden úgy nézett ki, hogy a forint a szélén egyensúlyozik. Most, július közepéhez képest, az euró–forint árfolyam a 360–367-es sávban mozog — a Portfolio összeállítása szerint a hazai fizetőeszköz megtalálhatta az egyensúlyát egy bizonytalan gazdasági környezetben. Ez nem látványos dráma, hanem hírképes állapot: a piac nem lát okot arra, hogy megváltoztassa a véleményét rólunk.

De ugyanezen a héten két olyan döntés is érkezik, ami ennek az egyensúlynak a lábánál van. Az egyiket a Magyar Nemzeti Bank hozza kedden: az előzetes hírek szerint három sikeres kamatcsökkentés után szüneteltetni fogja a ciklust, és az inflációs célt is csökkentheti, 3-ról 2,5 százalékra. A másikat az Alkotmánybíróság már meghozta: alkotmányellenesek a szolidaritási hozzájárulás egyes szabályai. Az egyik döntés a mi lakáshitelünkre hat, a másik a városunk kasszájára. Nézzük meg, mit jelent ez a konyhakönyvi nyelven.

Kezdjük a forinttal, mert az mindenkinél ott van a bevásárlókosárban. A hivatalos infláció egy számjegyű, de a kasszánál érződik, hogy a kenyér, a tej, az energia ára emlékeztet minket arra, amit a KSH csak száraz statisztikában közöl. Ha az MNB csökkenti az inflációs célt 2,5 százalékra, az a gyakorlatban annyit jelent: a jegybank nem szégyelli, ha hosszabb ideig 3 százalék körüli árnövekedésünk van, mert az inflációs cél már nem egy kemény ígéret, hanem egy laza kalibrálás.

Ez a típusű dolog, amiről a közgazdászok szívesen vitatkoznak: az egyik tábor szerint alacsonyabb cél több lazítási teret ad, a másik szerint pedig lényegében feladjuk azt, hogy 2 százalék körül stabil árszínvonalat kellene tartani. Én ezt egyszerűbb nyelven mondom: ha a cél lazább, a jegybank előbb fog lazítani, mint amennyire az igazi inflációs visszaszorításhoz kellene. A hitelek tehát olcsóbbak lesznek — kevesebbet fizetünk havi törlesztőként —, de a kosárba betett áruk ára valószínűleg tovább emelkedik, mint amennyit a célszám mutat.

Most számoljunk, mert az mindig a legtisztább. Egy átlagos budapesti lakáshitel, mondjuk 30 millió forint, 20 évre, 6 százalékos kamattal: havi törlesztő mintegy 215 ezer forint. Ha az MNB újabb, fél százalékos kamatcsökkentést jelentene be ősszel — és a keddi előrejelzés ezt jelzi -, a lakossági hitelek kamata várhatóan mérséklődik, így a törlesztő akár 190-195 ezer forintra is csökkenhet. Havi 20 ezer forint megtakarítás az jelentős, ha a család büdzséjét nézzük: az egy havi bevásárlásra elegendő pénz marad a zsebben.

De itt jön a fordulat. Ha a forint az infláció miatt tovább gyengül a sávból — a Portfolio cikke jelzi, hogy a nemzetközi kötvénypiaci fejlemények is befolyásolhatják a hazai mozgásokat -, akkor az importált ár, a benzin, a műszaki cikk drágább lesz. Havi szinten ez újabb 10-15 ezer forint kiadást jelenthet egy átlagos háztartásnál. A megtakarított hitelelőleg tehát hamar átfolyhat az élelmiszerbe, energiába. Ez nem pesszimizmus, hanem egyszerű költségátvezetés.

Most forduljunk az önkormányzatokhoz, mert itt ismét háztartási nyelven kell beszélnünk. A HVG cikke alapján az Alkotmánybíróság kimondta: a szolidaritási hozzájárulás eljárását nem lehetett kivenni a közigazgatási rendtartás hatálya alól, nem lehetett megszüntetni a pénzügyminiszter mérlegelési jogát, és az összegeket rendelettel megállapítani. Egyhangú volt a döntés, Czine Ágnes elnökhelyettes vezette az ülést.

Ez száraz jogi szöveg, de vegyük Budaörs példáját, mert a HVG cikke pont ezt emeli ki: nyolc év alatt a város több mint 5 milliárd forinttal többet fizetett a költségvetésbe, mint amennyi támogatást kapott. Ez az önkormányzat számára árnyék. Mi az, ha egy város ilyen mértékben kifizet a központi kasszába, miközben a saját lakosainak szolgáltatást kellene nyújtania? Ez azt jelenti, hogy a helyi útjavítás, a bölcsőde, az idősek gondozása minden szempontból anyagilag megkurtítva történik. A helyi adókból befolyó pénz arányaiban kevesebb marad a helyi szükségletekre, mert jelentős része a szolidaritási hozzájárulásba távozik.

Az Alkotmánybíróság döntése országos szinten az országgyűlést kötelezi arra, hogy év végéig rendezze a jogszabályt. De Budaörsön már most érvényesül, hiszen a panaszos éppen a helyi önkormányzat volt. Ez a helyi különbség figyelemre méltó: míg a törvényhozásnak hónapok állnak rendelkezésére a jogalkotás során, addig a budaörsi háztartások már most arról szólhatnak, hogy a következő helyi költségvetés kevesebb szolidaritási hozzájárulással számol.

Tehát mit fizet a magyar háztartás, és mit az önkormányzat? A háztartás — a kamatdöntés miatt — kevesebbet fizet a hitelért havonta, de többet a kosárért, az energiáért. Ez egyfajta pénzügyi kiegyenlítődés, ami összességében nem jelent valódi megtakarítást. Az önkormányzat viszont — az AB-döntés következtében — hosszabb távon várhatóan több forrást tart meg a helyi szolgáltatásokra. De azt is jó látni, hogy a döntés azonnali hatálya korlátozott, és a jogszabály rendbetétele éveket vehet igénybe. Az igazi kérdés tehát az: a központi költségvetés készen áll-e arra, hogy a kieső szolidaritási bevételt pótolja vagy újraszabja az önkormányzatok pénzügyi viszonyait?

A Tisza-kormány érkezésével nem egyszerűen költségvetési kihívást jelent az AB-döntés, hanem politikai lehetőséget is: mutassa meg, hogy a helyi önkormányzatiság tényleg az új politika egyik sarka, és a központi zseb nem rögtön a helyi zsebbe nyúl vissza. Ha ez így lesz, az a budaörsi példa alapján érezhető javulást hozhat. Ha viszont az újraszabályozás puszta jogi technikával megúszik anélkül, hogy valódi forrást rendelne a helyi szolgáltatásokhoz, az AB-döntés hosszú távú hatása megkérdőjelezhető marad.

Így aztán az ősz arról szól, hogy két fronton kell figyelnünk. A forint és a kamat rövid távon a havi kiadásainkat mozgatja, az önkormányzati pénzügyek hosszabb távon a helyi szolgáltatások színvonalát. Mindkettő ugyanazt a kérdést veti fel: mennyi jut ténylegesen a háztartás zsebébe, és mennyi az, ami út közben elfolyik? A számok már a rendelkezésünkre állnak. A politikai akarat következő lépése még nem.