Katasztrófa, amit egyedül nem lehet kihordani — a miniszteri biztosnak nem szabad megállnia a diagnózisnál

Szekeres György Tibor a katasztrófa szót használta a magyarok mentális állapotára. Egy orvostól ez nem retorikai túlzás — hanem egy számla, amit valakinek végre ki kell fizetnie.

Szekeres György Tibor egy nyári napra ült le a mikrofon elé, és kimondta, amit a szakma évek óta mormol: a magyarok mentális állapota katasztrofális. Nem „aggasztó”, nem „javítandó”, nem bármelyik politikus-betétdísz, amivel azt szokták kendőzni, hogy semmi sem történik. Katasztrófa.

Egy orvostól, ráadásul a Magyar Pszichiátriai Társaság alelnökétől ez a szó nem szalagcímnek való. Hanem diagnózisnak. És itt kezdődik minden, ami ezután jön.

Mert képzeljük magunkat abba a nappaliba, ahol valaki ezekkel a számokkal él. Körülbelül 700 ezer depressziós ember él Magyarországon. Valóban betegek, nem szimulánsak, nem lusták, nem „rosszkedvűek”. És közülük kevesebb mint tíz százalék jut el kezelésbe, rövidebb-hosszabb ideig. Kilencven százalék egyedül marad. Egyedül a konyhaasztallal, egyedül a munkahelyi fülkével, egyedül azzal a furcsa, álomszerű távolsággal, ami a világ és közte hirtelen nyílik. Ők nem statisztikai maradvány. Ők a szomszéd, a kolléga, a pénztár előtti sorban álló anyuka.

És ha mindez nem lenne elég: az a kevesebb mint tíz százalék, aki segítséget keres, azt tapasztalja, hogy az ajtó beszűkült. A hozzáférés, amint a miniszteri biztos mondja, évek alatt tempósan szűkült be. Várólisták, leépült ambulanciák, kiégett szakemberek, akik maguk is a piroson mennek át. Az ágazat üresre söpört kasszákkal dolgozik, miközben a segítségre szorulók száma jóval nagyobb, mint amit a társadalom láthat. A láthatatlan betegek sokasága — ez a csendes, nemzeti szégyen.

***

Sokan azt mondják erre: a mentális egészség magánügy. Egyéni ügy, családi ügy, erősségügy. „Csak össze kell szedni magad.” Ez a mondat Magyarországon sokszor hangzik el, és minden egyes alkalommal több emberrel teszi lehetetlenné, hogy segítséget kérjen.

Pedig aki betelepszik a közösségi oldalakra, a kisvárosi buszmegállók mellé, a hétvégi családi ebédek mellé, annak nem a személyes gyengeséget kell látnia, hanem egy társadalmi állapotot. A kiégés szót ma nem csak orvosok használják, hanem bolti eladók és tanárok. A szorongás már nem diagnózis, hanem beszédtéma a diákok között, mintha az időjárást taglalnák. A reménytelenség árfolyama sosem volt ilyen stabil — pedig az utóbbi években minden más rezelt. Ez nem néhány „érzékeny” ember baja. Ez egy nemzet közérzete, amelyik évek óta túlóra nélküli túlélésben van.

Amikor ilyen sokan romlanak egyszerre, az nem egyéni hiba külön-külön. Az rendszerszintű üzenet. Arról, hogyan dolgozunk, hogyan nem pihenünk, mennyit keresünk, hogyan néz ki az öregkorunk, hova menekülhetünk, ha összeomlik minden. Az oka lehet személyes is — de a mérete társadalmi. Aki ezt tagadja, az a tűzoltóra mutogat a tüzes házban, amiért nem elég szorgalmas.

***

Most itt a fordulópont. Az egészségügyi miniszter júliusban kinevezte Szekeres György Tibort a mentális egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséért felelős miniszteri biztossá. És a biztos első nagy nyilatkozatában nem a sikereket sorolta, hanem a romot.

Ez tisztességes lépés. Tisztességesebb, mint a szokásos „minden a legnagyobb rendben” hadoválas. De — és ezt kell most leírnom — egy beismerés önmagában nem ellátás. A katasztrófa diagnózisa akkor ér valamit, ha utána jön a forrás, a kapacitás és a határidő. Diagnózis recept nélkül az orvos székében ülő beteg önigazolása.

Az egészségügy, azon belül a pszichiátria történetében ez a rendszer jól ismert mozzanat. Kineveznek valakit, aki tiszta vizet önt a pohárba, a tiszta vízhez gratulálnak, aztán a pohár a polcon marad, amíg ki nem párolog. Miniszteri biztosok jöttek és mentek már sokféle ügyben. A kérdés nem az, hogy ki az ember, hanem az, hogy mi az eszköze. Hány milliárd? Honnan? Mikorra? Hány új szakember, milyen béremeléssel, milyen várólistacéléllal?

Az ellenérvemet is felírom tisztességből: a miniszteri biztos olykor tényleg működik. A raportálás, a szakmai nyomás, a koordináció önmagában is érték, ha valaki belülről, névvel és arccal mondja ki a kellemetlent. Szekeres szavai ettől különlegesek: nem anonim jelentésből, hanem a felelős székéből hangzanak. Ez a szerep kezdőpont lehet. De kezdőpont nem cél.

***

Mert aki a konyhaasztalnál ül, annak nem a szereprendszer érdekes. Annak az érdekes, hogy jövő tavasszal be tud-e jutni egy terápiára, hogy a pszichiáter nem hagyja-e el a pályát addigra, hogy a falusi háziorvoshoz jut-e szakmai támogatás, ha valaki a várójában összeomlik. Hogy a betegség nem a hitelezés újabb akadálya lesz, nem a munkahelyi megbélyegzés forrása, nem a „majd kinövi” közöny alanya.

A kormánynak — bármelyik kormánynak, és most annak, amelyik idehaza 2026-ban a hatalmat viszi — három dologgal tartozik az évek óta csúszó ügyben. Egy: nyilvános forrásalapú ígéret, számokkal, nem szándékkal. Kettő: kapacitásterv, amely a szakemberek megtartásával kezdődik, mert újat nem lehet kinevelni addigra, amíg a meglevő kimegy. Három: mérhető határidő, amelyhez képest a biztos jövőre ugyanilyen nyáron számolhat be — nem a katasztrófáról, hanem az első javuló számokról.

A „katasztrofális” szó bátor volt. De a bátorság nem politika, hanem alapanyag. A társadalom, amelynek a romlott mentális állapota nem gyengeség, hanem tünet, már megtette a magáét: kihordta, eltűrte, néha nevetség tárgyává tette a saját fájdalmát. Most rajta a sor annak, aki a kinevezés pecsétjét kapta — és azon túl az asztalt, a pénztárcát és a határidőnaplót is.

A 700 ezer ember nem vár több félévet. És ami fontosabb: a fennmaradó 630 ezer, aki ma kezeletlenül él, még annyit sem kapott, hogy kockáztasson. Nekik kell végre az a tíz százalék fölötti Magyarország.