A folyosón már tudják: ez nem jogi ügy, hanem hatalmi párbaj

Mindenki mentelmi joga felfüggesztését kérik egyszerre — Matolcsy gyanúsított, Hankó koncepciós eljárást kiált, a miniszterelnök maffiaügyészséget emleget. Aki a folyosón áll, azt látja: a jog csak díszlet.

A folyosó szempontjából nézni mindent más. A folyosón nem a törvényesség a fő kérdés, hanem az, hogy ki kit tud belőle kihozni. Ez a hét erről szólt. Egy nap alatt az ügyészség gyanúsítottként hallgatott ki egy volt jegybankelnököt, három politikus mentelmi jogának felfüggesztését kérte — köztük a miniszterelnökét —, a miniszterelnök pedig videóüzenetben nevezte Polt-féle maffiaügyészségnek az egész vádhatóságot. Aki kívülről nézi, azt hiszi, összeomlás van. Aki a folyosón áll, az tudja: színház.

Kezdjük a cui professzel. Az első, alapvető kérdés mindig az, hogy kinek az érdeke az adott mozzanat. Vegyük szépen sorban az érdekelt feleket.

A miniszterelnök maga kérte a mentelmi jogának haladéktalan felfüggesztését. Ez furcsa első hallásra, de a folyosói logika szerint zseniális. Magyar Péter kampányígéretének egyik fő tartóoszlopa volt, hogy ő másmilyen: felelősséget vállal, tabula rasát hoz, nem bújik a mentelmi jog mögé, mint az elődök. Amikor tehát az ügyészség az ő mentelmi jogát is kikéri — együtt Hankó Balázs fideszes és Seszták Miklós KDNP-s képviselőével —, neki erre a legjobb válasza az volt, amit adott: „állok a bíróság elé". Aki bíróságra készül, az nyer. Aki elzárkózik, az veszít. A miniszterelnök ebből a szempontból jól húzta meg.

Ám itt jön a folyosó másik fele. Az, hogy Hankóval és Sesztákkal egy kalap alatt kezeli saját ügyét, és aztán egy videóban együtt mossa össze az ő tíz- és százmilliárdos közpénzlenyúlásaikkal a rá 2024-ben indított, többször „befuccsolt" eljárást — nos, ez már nem véletlen retorikai baleset. Ez szándékos asszimiláció. A miniszterelnök azt üzeni: én is áldozat vagyok, mint ti, kedves ellenzékiek, és mindannyian a Polt-féle apparátus áldozatai vagyunk. Aki a bíróságtól nem fél, de az ügyészséget maffiának nevezi, az egyszerre készül a tárgyalóterembe és a barikádra. Ez kényelmes helyzet, ritkán adatik meg.

Most az ügyészség. A Legfőbb Ügyészség késő éjszakai közleménye szikár volt: az egyetlen mérca a törvényesség és a pártatlanság, a mentelmi indítványok politikai megfontolástól függetlenül készülnek. Szép mondatok. A folyosón azonban mindenki tudja, hogy az ügyészség soha nem politikamentes intézmény volt Magyarországon — se a rendszerváltás után, se az elmúlt tizenhat évben, se most. Fürcht Pál, a Központi Nyomozó Főügyészség júniusban lemondott vezetője a maga módján ezt erősíti meg: azt állítja, nyomásgyakorlást és III/III-as módszereket tapasztalt az aranykonvoj- és a „Gundalf-ügyben", a politikának volt elvárása, az ügyészség eszerint járt el. Ez egy lemondott, eljárás alá került ember vallomása, így mértékkel kezelendő — de azt legalább illusztrálja, hogy az „én csak a törvényt szolgálom" képlet manapság senkinél nem fogad el senki.

Az ügyészség politikai érdeke egyébként világos: túlélni a rendszerváltást, és megtartani a maradék függetlenséget, ami az új hatalommal szemben maradt. Azzal, hogy egyszerre nyúl a régi és az új hatalomhoz — Matolcsyhoz, Hankóhoz, Sesztákhoz, Magyarhoz —, valamiféle kiegyensúlyozott arculatot próbál felmutatni: lám, nem válogatunk, mindenkit ütünk. Ez a stratégia azonban kétélű. Aki mindenkit üt, azt a miniszterelnök maffiának nevezi, a régi elit pedig bosszúnak. Az egyetlen nyerő pozíció az lenne, ha az ügyek maguk kényszerítenék ki a lépéseket, nem a folyosó.

És akkor Hankó Balázs. Az exminiszter a mentelmi indítvány után MTI-s közleményben nevezte politikai és kultúrpolitikai koncepciós eljárásnak az NKA-nyomozást, a feljelentőket a jelenlegi kormány kulturális köreivel kötötte össze, és Soros-aktivistákhoz hasonló érvrendszert — pontosabban: a politikai üldözött szerepének klasszikus repertoárját — hívta segítségül. Innen nézve a kérdés jogos: miben különbözik Hankó retorikája attól, amit a miniszterelnök művel? Mindketten politikai eljárást kiáltanak, mindketten az ügyészség pártatlanságát vonják kétségbe, mindketten a koncepciós per hagyományához nyúlnak vissza.

A különbség csupán annyi, hogy az egyikük a hatalmon belül áll, a másikuk kívül. A módszer ugyanaz. Ez az, amit érdemes számon kérni a miniszterelnökön: ha a „minden eljárás, ami engem érint, politikai megrendelés" érvrendszerét legitimálja a saját ügyében, azt nem fogja tudni megtiltani Hankónak, Sesztáknak vagy bárki másnak, akinek a bíróság előtt szüksége lesz rá. A politikai eljárás-vád a magyar jogállamot mindig rombolta, melyik oldalon hangzott is el. Aki most saját érdekében használja, annak később nem lesz morális tartaléka, amikor a saját szövetségeseit kellene megvédenie ettől a logikától.

Van persze egy fontos ellenérv, és tisztesség megnevezni. A Legfőbb Ügyészség az elmúlt másfél évtizedben nem viselkedett úgy, mint a pártatlanság fellegvára. Aki ezt állítja, az nem összeesküvés-elméletet gyárt, hanem konzisztens, nyilvánosan dokumentálható mintázatra mutat. Ebből a szempontból érthető, hogy az új hatalom szemében a vádhatóság még mindig a régi hatalom egyik utolsó bástyája — és hogy a legfőbb ügyészi poszt körüli huzavona tovább folyik, azt jelzi, a csata még el sem kezdődött igazán. Aki a posztot birtokolja, az határozza meg, hogy a következő évek eljárásai jogi vagy politikai természetűek lesznek.

A történelmi párhuzam kézenfekvő. Magyarországon a rendszerváltások után mindig volt egy pillanat, amikor az új hatalom és a régi apparátus összecsapott az igazságszolgáltatás feletti kontrollért. Az eredmény szinte mindig ugyanaz volt: a győztes az lett, aki a jogot eszközként, nem célrendszerként kezelte. A mostani helyzetben az ügyészség kiegyenlítő gesztusa — mindenkit ütünk — és a miniszterelnök asszimilációs retorikája — mindannyian áldozatok vagyunk — ugyanannak a folyamatnak két oldala: az igazságszolgáltatás újra politikai térré válik.

A folyosói következtetés tehát szigorúan racionális. Rövid távon a miniszterelnök nyer: a bíróság előtti készültség erősíti a tabula rasa narratívát, a maffiaügyészség-kiáltás pedig biztosítja, hogy egy esetleges elmarasztaló döntés már eleve hiteltelen legyen. Az ügyészség középtávon veszíthet: ha a legfőbb ügyész személyéről szóló vita a kormány javára dől el, a vádhatóság elveszti az utolsó manőverezési terét. Hankó és a régi elit veszít biztosan: az ő ügyeikben már nincs jó forgatókönyv.

És a választó? A folyosón ő a statiszta, aki a darab végén fizeti a jegy árát. Tízmiliárdos és százmilliárdos közpénzügyekről beszélünk — a méretbeli különbség nem elírás, hanem üzenet: az egyik oldal szerint az összehasonlítás maga a manipuláció. Aki végignézi ezt a párbajt, azt gyaníthatja, hogy a következő lépés nem a törvényesség helyreállítása lesz, hanem a legfőbb ügyész lecserélése, az ügyészség átszabása és a régi-új ügyek szépen szabályos kimúlasztása. A folyosón már készülnek a helyek.

A kérdés, amit mindkét oldalnak fel kellene tennie magának, ugyanaz: akarják-e, hogy tíz év múlva valaki a mi mentelmi indítványainkat vizsgálja ugyanezzel a folyosói logikával? Ha a válasz nem, akkor most kell abbahagyni a maffia- és koncepciós-kiáltást, és visszaadni az ügyeket a törvényességnek. Ha a válasz igen — nos, akkor legalább őszinték. A folyosón ez számít: nem az igazság, hanem a kiszámíthatóság. Abból pedig most sincs sok.