A blues királyának utolsó dala — mit tanít nekünk Deák Bill Gyula búcsúja

Meghalt Deák Bill Gyula, a magyar blues királya. Egy szombathelyi tanár, Kollerics Barnabás személyes búcsúja indította el bennem azt a gondolatot: hogyan dramatizál egy ország a halált, amikor a legendáiról van szó.

Kollerics Barnabás — tanár, lemezlovas, vasi ember — egy szöveggel búcsúzott Deák Bill Gyulától, amelyet a Vaol.hu közölt. Nem volt benne statisztika, nem volt benne szakmai szakszöveg. Volt benne viszont valami, amit a magyar zenésztemetések legjobbjai mindig tudnak: hogy a halál nem lezárás, hanem visszhang. És éppen ez a visszhang az, amit érdemes meghallgatni — nem azért, mert Bill Gyula távozása irodalmi esemény, hanem mert az mutatja meg, hogyan bánik ez az ország a saját történeteivel.

Dramaturgiai szemmel nézve Deák Bill Gyula élete kerek konstrukció. Főhős, aki nem az úton született, hanem a kitartáson. Bill egykori katona volt — a Rábaköz szülötte, aki a hatvanas évek végén kezdett énekelni, és akiből a Kossuth-díjas Hobo Blues Band frontembere lett. Ez a pálya a magyar könnyűzene egyik legtisztább íve: nincs benne véletlenszerű sztárság, nincs televíziós feltalálás, csak harminc-negyven év fárasztó, becsületes meló a hangsúlyokon. A főhős tragédiája pedig nem az, hogy elment — azt minden főhős megteszi —, hanem az, hogy egy egész szereposztás távozik vele. Bill nem egyedül énekelt. Vele megy az a magyar blues-nyelv is, amelyet a hetvenes évek óta beszéltünk, amikor a fordításról kiderült, hogy az itthoni valóságnak is megvan a saját, ráadásul sokkal hitelesebb dialektusa.

Ami engem a búcsúzásban igazán érdekel, az nem a szertartás, hanem a közönség szerepe. Mert a legendák temetésénél mindig van egy rejtett versengés. Az egyik oldal azt szeretné, ha a halott ikon maradna: fényképes póló, koncertfelvétel, a tisztelet metaforája. A másik oldal — és én ehhez állok közelebb — azt gondolja, hogy a legjobb tisztelgés az, ha a mű életben marad, nem pedig a mítosz. Bill Gyula esetében ez különösen éles kérdés, mert a blues lényege éppen az élő jelenlét: az a rekedt, erőltetett, mégis pontos hang, amely egy stúdiófelvételen csak a töredéke annak, amit a színpadon tett. Véleményem szerint — és ezt a forrásból nem lehet kiolvasni, csupán az életmű logikájából következtetem — Bill maga is az előbbi tábort erősítette volna: nem a megőrzést, hanem az előadást. A blues nem múzeumi tárgy. Az mindig most történik.

Kollerics Barnabás üzenete erről szól, még ha nem is így fogalmaz. Egy tanár emlékezik, aki emberként ismerte a műfajt, nem katalógusként. És itt érkezünk el a búcsúzás igazi tanulságához. Egy ország akkor temeti méltón a legendáit, ha a temetésen túl is marad valami: egy generáció, amely átadja. Bill Gyula hitelessége nem az elismeréseiben állt — bár abból sem volt kevés —, hanem abban, hogy a hatvanas évek végének Budapestjétől a rendszerváltás utáni turnékig ugyanazt a nyelvezetet beszélte a közönségével. És ez a nyelvezet ma is érthető. Egy tizenéves, aki ma először hallja a "Farkasok éneke" című dalt, nem történelemórán ül — hanem koncerten.

Tagadhatatlan azonban az ellenérv, és tisztesség intellektuálisan megemlíteni. A kérdésem az volt, hogy egy legenda eltemetése mit őriz meg. Lehet azt mondani, hogy a búcsúzás gesztusa önmagában is érték: egy országnak szüksége van arra, hogy időnként megálljon, és a saját történetére nézzen. Hogy a gyász nem a múlt temetése, hanem a jelen megerősítése. Ennek is van igazsága. A temetésen megjelentek, a képek, a fájdalmas bejegyzések — mindez azt jelzi, hogy ez a közeg még képes közös érzelemre, ami manapság nem elhanyagolható teljesítmény. Csakhogy a gesztus önmagában kevés. Aki csak a temetésen sír, de sosem hallgatja újra a lemezeket, az nem a legendát őrzi, hanem a saját nosztalgiáját.

És talán pontosan itt áll a dolog szíve. Deák Bill Gyula búcsúja megható, de nem azért, mert elment egy énekes. Azért, mert elment egy bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a magyar könnyűzene nem a külföldi másolatokból áll, hanem olyan alkotókból, akik a saját hangjukon szóltak a saját korukhoz. Bill Gyula rekedtes orgánuma arról tanúskodott, hogy a blues nem amerikai importcikk, hanem egyetemes nyelv — és hogy ezen a nyelven a magyar valóság legalább olyan hitelesen megfogalmazható, mint a mississippipi partjain.

Így aztán a búcsúzás dramaturgiája a miénk is. A főhős elment, a vörös függöny lehullt. Amit most mi, nézők teszünk, az a darab igazi befejezése: vagy kifelé megyünk a taps után, és minden marad a régiben — vagy hazamegyünk, kivesszük a lemezt, és rájövünk, hogy a király nem halt meg. Csak végre pihen.

Én az utóbbit választom. Meg azt, hogy Kollerics Barnabáshoz hasonlóan búcsúzunk: nem számokkal és kitüntetésekkel, hanem azzal a mondatnyi őszinteséggel, amely a blues egész titka. Kevés szó. Igaz szó. És aztán megy tovább a zene.