A piacon elesik, a plázában kibicsaklik: ki fizeti meg a Tesco távozását?

A multik viaskodnak, a piacosnál olcsóbb a paprika — Klára szerint a magyar bevásárlókosár sorsát nem a sajtóhirdetés, hanem a heti nagybevásárlás számlája dönti el.

Kezdjük a konkrét számmal, mert a makrogazdaság sokat mond, de a konyhapultra keveset visz. A Telex idén szeptember közepén összeállította a zakuszka-indexét: paradicsom, kápia paprika, padlizsán, burgonya, szilva és társaik, az erdélyi zöldségpiacok kosara. A marosvásárhelyi Dacia piacon 109 lejbe, átszámítva mintegy 7500 forintba került volna a teljes lista. Kolozsváron 92 lej, 6330 forint. Csíkszeredában 86 lej, 5920 forint. Kolozsváron mindez tavaly 100 lej felett volt — tehát a piaci kosár éves távlatban olcsóbb lett, nem drágább. Ez az a mondat, amit egyetlen kormánykommunikációs sajtóközlemény sem fog kimondani: a háztartás számára az árszínvonal nem index, hanem annyi, amennyiért a kézicsomagja kijön a piacon. És idén kijött kevesebbért.

Most tegyük mellé a másik hírt. A Portfolio és a Financial Times szerint a Schwarz Group — vagyis a Lidl és a Kaufland anyacége — várhatóan ajánlatot tesz a Tesco cseh és szlovák üzletágaira. A brit lánc értékesítené közép-európai érdekeltségeit, és a magyar hálózat is vevőre vár. A magyar Tesco lehetséges vevőjeként a Kaufland neve merült fel. Jegyezzük meg: a Kaufland ugyanahhoz a Schwarz-csoporthoz tartozik, mint a Magyarországon piacvezető Lidl.

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert ez a mondat többet ér minden árgondnoki ígéretnél. Ha a Lidl már piacvezető Magyarországon, és a testvérvállalat veszi át a második szinten álló Tesco hálózatát, akkor nem verseny erősödik, hanem koncentráció. Nem két rivalizáló lánc marakodik az árakon, hanem egy csoporthoz tartozó két márka ül fel ugyanarra a székre. Ez olyan, mintha egy focicsapat kapná meg a riválisát — a meccs attól még lejátszható, de a drukkoló érdeke már senkiét sem szolgálja.

A piacgazdasági dogma ezen a ponton rávágja: majd a verseny megoldja. Hát nem. A versenyt az hozza létre, ha több, egymástól független szereplő küzd ugyanazért a vásárlóért. Ha ugyanaz a cég áll mindkét név mögött, az a vásárló számára nem két opció, hanem egy kéz két kesztyűje. A cég belsőleg még arra is képes, hogy a két márkát eltérő árszinten pozicionálja — az egyik „olcsó", a másik „prémium" —, és azt hirdeti: nézze, uram, itt a választék. De az árcsökkentés belső gerillaakció nélkül is megtörténhet, hiszen a nyomást senki sem gyakorolja rájuk kívülről. Én ezt tartom a legvalószínűbb forgatókönyvnek, ha a Kaufland–Tesco házasság létrejön: a láncoltság miatt az ármérkőzés látványos lesz, a háztartási kosár tartalma kevésbé.

De mondjuk meg az ellenérmet is, mert a publicisztika akkor számít, ha a legerősebb ellenérvvel is szembenéz. A Schwarz-csoport nem fekete lyuk: a Lidl Magyarországon sok éven át tényleg árcsökkentő hatást fejtett ki, még a piacvezetői pozíciója mellett is. A mérethatékonyság valós: aki több boltot üzemeltet, az több árut rendel, jobb beszerzési árat kap, és ezt át is adhatja. Ha a Kaufland a Tesco boltjait veszi át, a logisztika, a saját márkás termékek, a beszerzési erő összeadódhat — és az első évben valóban olcsóbb lehet a kosár. Megtörténhet. Azt viszont senki nem garantálja, hogy mi lesz a harmadik évben, amikor a beolvadás befejeződött, a duplikált boltok bezártak, és a vásárlónak már nincs hová mennie.

És itt jön vissza a zakuszka-index, ami nem véletlenül került melléjük a címben. A Telex felmérése ugyanis egy másik tanulságot is tartalmaz, amihez nem kell M&A-szakértő: a piac továbbra is a legolcsóbb szezonális alternatíva. A kolozsvári kosár 6330 forintja, a csíkszeredai 5920 forintja akkor is versenyképes, ha a multik egymással marakodnak. A helyi piacon nem beszerzési igazgató határozza meg az árat, hanem a kínálat és a vevő arcába néző alkudozás. Ez nem romantika — ez a Telex adataiból következő következtetés. Aki hetente egyszer a piacon végigjár, az a láncok bármilyen tulajdonosi kavarodása mellett is tart egy biztonsági támaszt a kosara alatt.

Számoljunk át heti szinten, háztartási nyelven. Vegyünk egy átlagos, kéttagú munkással kitömött családot, amely hetente egyszer nagybevásárlást csinál a láncban és mellette piacon vásárol zöldséget-gyümölcsöt. Ha a láncos kosár 25 000 forint havonta, és a koncentráció miatt évi két-három százalékkal magasabb az áremelkedés, mint amit egy valódi versenyhelyzet produkált volna, az évi 6000–9000 forint pluszkiadás. Nem világvége, mondaná a közgazdász. De pont ez a baj: a koncentráció sosem világvége, mindig csak egy csendes, megmagyarázhatatlan havi pár ezer forint, amit a háztartás már nem tud hová tenni. A drágulás nem sokk formájában jön, hanem apránként, számla alján.

A Lehel téri piac külön története — hogy a Telex nem merte egybevetni az erdélyi kisvárosokkal, mert a fővárosi árak és kínálat más ligában játszanak —, arra is figyelmeztet: az árszínvonalban a hely a legfontosabb tényező. Budapesten a piac sem a megmentő, mert a bérleti díj, a közlekedés, az időköltség mind beépül az árba. Vidéken viszont a piac még működik. Ha a Tesco helyett Kaufland lesz egy kisvárosban, és két év múlva bezárja a kisebbik boltot, mert „duplikáció", akkor aki eddig gyalog ment a Tescóba, az most autóba ül, vagy a helyi kisbolt drágább polcaira szorul. Ez a koncentráció valódi, láthatatlan adója: nem az árcédula, hanem az elérhetőség.

Hogy mit mondhatunk tehát biztosan? Hármat. Egy: a szezonális piaci kosár idén olcsóbb lett, legalábbis Erdélyben, és nincs okunk azt hinni, hogy Magyarország más bolygó. Kettő: a Tesco esetleges eladása a magyar kiskereskedelmet a koncentráció felé tolja, ha a vevő a Lidl anyacége — és ezt a forgatókönyvet semmi sem szűri ki. Három: a verseny vagy annak hiánya nem sajtóhír, hanem a mi heti számlánk. Figyeljük, mennyiért jön ki a kosár a Lidlben, a Kauflandban, a piacon, és hasonlítsuk össze negyedévente. Ez nem paranoia, hanem a háztartás egyetlen valódi védelme.

A „majd a piac megoldja" és a „majd a versenytőke megoldja" két árnyalatban különbözik, lényegében azonos: mindkettő abban bízik, hogy a többszereplős verseny magától fenntartja magát. Nem tartja fenn. A versenyhez vagy sok független szereplő kell, vagy erős szabályozó, amely a koncentrációt nem engedi át. A Tesco-ügy ebből a szempontból próbatétel lesz: a Schwarz-ajánlat esetén a versenyhatóságon múlik, hogy a két-kéz-egy-zseb modellt átengedi-e. Ha átengedi, a láncoltság árát mi fizetjük, havi pár ezer forinton, számla alján, amíg csak észre nem vesszük.

Addig is: a zakuszka-index azt tanítja, hogy van alternatíva, és az nem a plázában áll. A paprika szezonja véget ér, de a lecke marad. Aki a kosarát több lábon állítja — lánc, piac, szezon —, az kevésbé függ attól, hogy Frankfurtban vagy Neckarsulmban épp melyik konszernvezér ráz kezet melyikkel. Ez nem polgári engedetlenség, hanem háztartási matematika. És az olcsóbb.