Egy nulla a Puskásban — és egy ország, amely fütyül, majd egymásra ugrik

A magyar válogatott péntek este 1–0-ra kikapott Ukrajnától a Nemzetek Ligája meccsén; a lefújás után verekedés, a sajtótáján pedig Marco Rossi olyan mondatok, amelyek utódkeresésre utalnak. Ez nem csak futball volt — tükör volt.

Péntek este a Puskás Arénában nem a világ futballjának csúcsát láttuk. A Nemzetek Ligája B-csoportjában a magyar válogatott 1–0-ra kikapott Ukrajnától. Egy gól — Szikané az első félidő hajrájában, az első komoly ukrán támadásból. Marco Rossi szerint a játék alapján nem érdemeltek vereséget; ugyanakkor minden helyzetet kihagytak. Ez a kettősség ismerős: a magyar futball évek óta abban él, hogy „játszottunk jobban”, miközben a tabella és a statisztika más nyelven beszél.

A keretben hiányzott Varga Barnabás és Sallai Roland — két név, amely a támadójáték ritmusát és a válogatott arcát is jelenti. Helyükön Redzic és Lukács kezdett. Nem arról van szó, hogy bárki „hibás”, hanem arról, hogy egy ilyen meccs nem csak taktikai képlet: közönség, elvárás, identitás. A Puskás nem üres doboz; épített aréna, drága látvány, és az a hely, ahol az ország magát nézi visszatükröződve. Ha otthon, saját közönség előtt nem jön a gól, a nulla nem matematikai trükk — pszichológiai számla.

Szikan a találkozó után elmondta: több mint ezer napig nem játszott hazája válogatottjában, és góllal tért vissza. Közölte, hogy nagyjából háromezer ukrán drukker volt a stadionban. Amikor az angol bíró lefújta a meccset, a magyar szurkolók fütyülni és sípolni kezdtek; a hangzavarban is hallatszott az ukrán drukkerek éltetése. Két közönség, két érzelmi univerzum egy lelátón — és egyikük győztesként, a másik frusztráltként ment haza. Az ukrán sajtóban olyan erős című írások is megjelentek, amelyek szerint a vendégcsapat küzdelemmel és vérontással szerezte meg a győzelmet Budapesten. A narratívák nem ugyanazt a filmet forgatják; a stadion csak a vászon.

A lefújás után történtekről Domonkos Szoboszlai is beszélt: egymásnak ugrottak a játékosok — „benne van a fociban”, mondta. Ez a mondat sok magyarnak megnyugtató: a pályán indulat, utána levezetés. Csakhogy Ilja Zabarnij, az ukrán válogatott játékosa, mást látott: tiszteletlenségnek nevezte a magyarok viselkedését, és másképp értékeli az incidens körülményeit. A két szövetségi kapitány szerint a lefújás után semmi különös nem történt. Három verzió egy eseményről: játékos, ellenfél, edző. Ha a tisztelet kérdése felmerül egy magyar–ukrán meccsen, az nem „csak sport” — közösségi érzékenység, történelmi súly, médiahang. Véleményem szerint a magyar válogatottnak ilyen estén nem elég a „benne van a fociban”: amikor a hazai közönség fütyül, a vendég ünnepel, és a pálya szélén testek csúsznak össze, az ország képe is kicsit összeráncolódik.

Rossi nyilatkozata más dimenziót nyitott. Az ukrán vereség után olyat mondott, amely — a Magyar Nemzet szerint — utódkeresésre utal: két év balszerencséje miatt utalt arra, hogy valakinek döntenie kellene a helyzetéről. A lap szerint mintha arra célzott volna, hogy az MLSZ kezdje el a kapitány utódjának keresését. Rossi szerződése 2030-ig szól; meglepő lenne, ha éppen most távozna — a hosszú távú megállapodás és az azonnali bukás nehezen fér össze. Hogy ennek a különös nyilatkozatnak lesz-e folytatása, ma még nem lehet tudni: egyszeri megszólalás marad-e, vagy az MLSZ ténylegesen nekiáll utódot keresni.

Itt kell a mérleg legyen, nem a kampány. Rossi oldalán áll az, hogy a csapat helyzeteket dolgozott ki, és a futball néha kegyetlen — két évig emlegetett balszerencse nem üres szó egy edzői életpályán. A szerződés 2030-ig szab keretet: stabilitás, terv, fejlődési ív; a válogatott nem cserélgethető kapitányt minden 1–0-s hazai vereségnél, ha komoly célokat akarunk. Ezzel szemben a szurkoló és a szövetség is az eredményt és a viselkedést méri: ha otthon kikapsz, ha a lefújás után a hírek verekedésről szólnak, ha a kapitány maga emeli fel a személyi kérdést — az MLSZ-nek válaszolnia kell, akár csendben is.

Én a stadiont társadalmi tükörnek látom ezen az estén. A kihagyott helyzetek: tehetség és koncentráció hiánya, nem csak Rossi-probléma. A tiszteletlenség-vita: hogyan viselkedünk, amikor fáj a vereség és a világ figyel. A kapitányi mondat: vezetés vagy menekülőút — a források alapján ma még nyitott. A magyar válogatott hétfőn este Belfastban lép pályára Észak-Írország ellen; ott is lesz nézőszám, nyomás, eredmény. De a pénteki nulla a Puskásban már most is több, mint három pont: arról szól, milyen arcot mutatunk, amikor nem sikerül, és ki mondja ki hangosan, hogy „valakinek döntenie kellene”.

A fociban benne van a verekedés — Szoboszlai ezt mondta, és sokszor igaza is van. De egy nemzet önképe nem csak a győzelmi ünneplésből áll. Abból is, hogy kihasználjuk-e a helyzetet, hogyan bánunk az ellenféllel és a saját közönségünkkel, és hogy a kapitány 2030-ig szóló szerződése mellett is mer-e felelősséget vállalni — vagy a felelősséget a jövőre tolja. A Puskás tükre nem kedves képet mutatott; a kérdés az, mit kezdünk vele hétfőig — és azután.