Kétezer milliárd forintos kilengés: a vádlottak padja még nem a bírósági ítélet

2221 milliárd forint, 37 ügy, egy új hivatal, amely 24 órán belül munkába áll. A vagyonvisszaszerzés elindult — a kérdés az, hogy jogállami számonkérést vagy politikai színházat látunk-e majd a bíróságok előtt.

Két és negyed ezer milliárd forint. Ennyiről szól a Tisza-kormány feljelentéseinek csomagja. A szám olyan nagy, hogy szinte értelmetlenné válik — egy számjegy eltévesztése ötven Nemzeti Színházat visz el, vagy alighanem egy egész megyei kórházrendszer éves működését. Pont ez a méret a probléma: amikor az összeg az érzékelhetőnél nagyobb, az ember már nem számol, hanem hisz. Vagy nem hisz.

A magyar miniszterelnök Szolnokon maga mondta ki azt, amit egy ügyes ügyvéd a per előtt tenne: nem minden eset áll meg a bíróságon. Ez a mondat egyszerre őszinte és stratégiai. Aki ezt kimondja, az megelőzi a későbbi vádakat — ha egy ügy elbukik, hát már jeleztük. A klasszikus parlamenti fogás: a várakozást még az igazságszolgáltatásnál is hamarabb menedzselni kell.

Nézzük azonban a folyosóról. Unger Anna hétfőn bejelenti a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal első ügyeit, a szervezet 24 órán belül megkezdi a működését. A "látványosság" itt már nem metafora, hanem műfaj: házkutatások, lefoglalások, vezetőszár. Jellinek Dániel, az ország egyik leggazdagabb embere börtönszárny helyett fogdába kerül, a hozzátartozót 24 órán belül értesítik, a kényelmes ruha fontosabb az eleganciánál. Ezek a részletek nem peranyagok — ezek hírek. És a híreknek, mint tudjuk, rövid a felezési ideje.

A történelmi párhuzam kínálja magát. A rendszerváltás utáni privatizációs ügyekből is kevesen ültek börtönben; az NER bűnlajstromából eddig még kevesebben. A kétezres évek egyik nagy gazdasági ügyében elítélt üzletember a Telexnek azt mondta: azóta leprásnak nézik. Nem az ítéletről beszél — az eljárásról. Ez a kulcs. A magyar büntetőeljárás gazdasági ügyekben lassabb, mint a fogyasztói élettartam: az eljárás maga a büntetés. Aki egy fontos beszerzés közben összeér a letartóztatással, az elveszíti a tendert, a bizalmat, a banki kapcsolatot — még ha végül fel is mentik. Cui prodest? Az eljárás már megkezdett ügyében gyakran nem az állam nyer, hanem a pernek a környezete.

Van egy másik alakulat is a porondon. A KNFF kedden házkutatást tartott az MNB-alapítványos ügyben, Matolcsy Györgyöt pedig az Erste-ügyben hallgatták ki hivatali visszaélés gyanúja miatt. Figyeljük meg a geometriát: a jelenlegi jegybanki vezetés tesz feljelentést Simor András nyilatkozata alapján, amely szerint egy alelnök nyomást gyakorolt az Erste Bankra — és a gyanúsítotti székbe Matolcsy kerül, nem az alelnök. Ez az az ügy, ahol a vagyonvisszaszerzés legkeményebb kérdése áll elő: mi történik, ha a "visszaszerzés" egyszerűen két eltérő korszak szembenálló elitje egymás elleni eszközévé válik? Aki azt hiszi, hogy a vagyon úgy viselkedik, mint a hivatali pecsét — hogy egy tollvonással visszakerül a költségvetésbe —, az még sosem nézett egy konfiszkációs pert belülről.

A számok mögött egyébként valóban lehet ügy. Háromszoros áron vett kismotorok bölcsődékbe — ha ez bizonyított, az nem politikai kérdés, hanem költségvetési. 4,2 milliárd a volt miniszterelnök közösségi médiásának; 63 milliárd zambiai–kongói autópályára; 640 milliárd egyiptomi vasúti szerelvényekre; 300 milliárd hitel Észak-Macedóniának. Mindegyik ügy önálló bizonyítási feladat. A kormány ugyanakkor egyszerre kezeli őket, mint egyetlen ládát: a "37 ügy, 2221 milliárd" képlet a kommunikációban összemos egy tizenegymilliárdos készpénzes kenőpénz-ügyet a mohácsi híd előlegével. Pedig az egyikhez tanú kell, a másikhoz könyvelés.

És itt a legnagyobb kockázat. A letartóztatás jelenlegi hulláma azt mutatja, hogy az ügyészség a legsúlyosabb eszközzel nyit: a Volánbusz-ügyben Jellinek és Szivek a fogdába került, szökés és tanúbefolyásolás veszélyére hivatkozva, nagy vagyonra és kapcsolatrendszerre utalva. A bíróságok eddig egyelőre helytállnak a klasszikus feladatukban: vizsgálnak, nem tapsolnak. De ha a nyomozati lendület és a médiás ütem egybeesik a politikai naptárral, az eljárás presztízse kopni fog — és azzal együtt az, amit egy jogállamban az eljárás presztízsének tartunk.

A legfontosabb ellenérv, amit a kormány oldala jogosan hoz fel: az eljárás indítása önmagában nem ítélet. Pontosan így. A gyanúsítás nem bizonyíték, a feljelentés nem per, a börtönfotó nem jogerős konklúzió. Aki bosszút lát minden letartóztatásban, annak arra kell figyelnie: a Tisza-kormány korábban is hangoztatta, hogy nem minden eset áll meg. Ez nem gyengeség, hanem a minimalisztikus becsületesség minimuma. A kérdés az, hogy a 37-ből hány esetben lesz vádemelés, hányból ítélet, és hányból kártalanítás — nem lefoglalás, hanem ténylegesen költségvetésbe visszafolyt pénz.

Mert végül nem az számít, ki ül a Gyorskocsi utcában melegítőben, hanem az, hogy a 2221 milliárdból mennyi kerül vissza, és mennyi marad perlekedésre, óvadékokra és ügyvédi költségekre. A vagyonvisszaszerzés hivatalos célja a vagyon visszaszerzése — nem a látvány. Ha a kormány ezt komolyan gondolja, akkor a legjobb barátja a lassú, unalmas, bíróságon megálló ügy lesz. Ha a látványt választja, akkor a következő ciklus ugyanennek a színpadnak nézőtere lesz, csak más szereposztással.

A hétfői bejelentés után két dolgot érdemes mérni. Az egyik: hány ügyből lesz hónapokon belül vádirat. A másik: az NVVH költségvetése és eredményességi mutatója között milyen arány áll majd. A többi — a krimik izgalma, a körözési fotók, a fogdában megégetett melegítő — csak folyosó. A bíróság az, ahol kiderül, hogy számonkérés volt-e, vagy színház. És a bíróságokon kívül nincs hiteles narrátor erre a történetre.