Ki ül az elnöki páholyban? – A sport az utolsó csendes perce a rendszerváltásnak

A kormány összeférhetetlenségi tervezete kirakná a politikusokat a sportvezetésből. Jó irány — de az öltözőben tudjuk: az igazságot nem a mez színe, hanem az szúrja, hogy ki fizeti a mosást.

Kedves olvasó, harminc év után most először ülhetünk le a kispadra anélkül, hogy a szomszédunkban egy megyei elnök vagy egy állami vállalat főigazgatója üvöltené a bírót. A Belügyminisztérium tervezete szerint az országgyűlési és európai parlamenti képviselők, a megyei közgyűlési elnökök és az állami cégek vezetői nem tölthetnek be vezető tisztséget sportcélú szervezetekben. A társadalmi egyeztetés határideje október 6. Aki eddig stadionba járt, az tudja: ez nem technikai jogi módosítás. Ez földrengés a páholyban.

Mert nézzük csak a számokat. Magyarországon évtizedek óta évente százmilliárdok folynanak a sportba: tao, állami támogatás, uniós forrás. Egy NB I-es klub költségvetése ma simán bír milliárdokkal, egy akadémiai központ pedig olyan, mint egy kisvárosi önkormányzat – csak épp a képviselő-testület tagjai egyben az önkormányzat vezetői is. Az elmúlt évek stadionépítési lázáról nem is beszélve: árnyékolás nélkül állítom, hogy a magyar sportépítkezés a világon páratlan mértékű volt lakosságarányosan. És aki ezeknek a pénzeknek a címzettje volt, gyakran ugyanaz az ember volt, aki a forrást is megszavazta vagy felügyelte. Kézenfogott a jobb és a bal kéz, és mindkettő tapsolt.

Én azt mondom: a tervezet jó irány. Nem azért, mert rossz emberek ülnek most a székben – hanem mert maga a szerkezet rossz. Amikor egy állami vállalat vezetője egyben sportklub-elnök, ahol az ő cége szponzor, az ő minisztere dönt a támogatásról, és az ő megyéjében épül a stadion, akkor nem kell korrupciót feltételezni ahhoz, hogy az ember felkapja a fejét. Elég annyi is, hogy lehetetlen megmondani, hol végződik az állami érdek és hol kezdődik a klubé. Az Infostart által idézett kormányzati indoklás ezt pontosan fogalmazza meg: az összeférhetetlenségi kockázat csökkentésével nő a támogatások felhasználása iránti bizalom. Ez nem bal- vagy jobboldali kérdés. Ez annyi, mint a léc: mindkét kapu előtt ugyanott van.

De – és itt jön az öltözői igazság – a mezcsere önmagában nem eredmény. Ha a tervezet valóban csak annyit mond, hogy a képviselő nem lehet elnök, akkor a helyére más ül: a képviselő sógora, az állami cég kommunikációs igazgatója, vagy egy „civil szakember", akinek az önéletrajzában egyetlen sor szerepel: hűség. A szabály betűje szerint mind feddhetetlen. A szabály szelleme szerint mind semmi sem változik.

Ezért a tervezet gyenge pontja nem az, amit tilt – hanem az, amit nem ír elő. Hiányzik belőle a valódi, független szakmai ellenőrzés garanciája. Kik ellenőrzik majd a sportszervezeteket? Kik nevezik ki az ellenőröket, milyen mandátummal, kinek a felügyelete alatt? Ha a válasz az, hogy „majd a szakmai szövetségek", akkor azokban a szövetségekben holnap reggel ugyanazok a bábok ülnek, csak immár címer nélkül. A függetlenség nem attól független, hogy a székben ülő embernek van-e pártkártyája. Attól függ, hogy az általa aláírt szerződést elolvassa-e valaki, aki nem tőle függ.

Kell egy erős ellenérvet is említenem, mert azt a kispadon is megtanultam: aki csak a saját igazát hallja, az végül magára marad. Vannak, akik azt mondják, hogy a politikai hatalom bevonása a sportba nem átok, hanem áldás volt: a stadionok, a felcsúti akadémia, a kézilabda-aranyak mögött ott állt egy miniszter, aki pénzt, bátorságot, hátteret adott. Ez igaz részben. A pénz sosem ártott a magyar sportnak – ártott a pénz kérdésfeltevés nélküli, kontroll nélküli áramlása. A kérdés nem az, hogy volt-e eredmény, hanem az, hogy az eredmény milyen áron jött, és kinek a zsebéből, kinek a nevében.

És itt érünk a legérzékenyebb ponthoz: az utánpótlás. A tervezet szerencsére nem minden sportszervezetre vonatkozik, csak a jelentős sportolói létszámmal rendelkezőkre – a kis klubok, a helyi egyesületek életébe nem szól bele. Ez bölcs döntés. Mert amíg a felnőtt fociban a milliárdok körül forog a vita, addig a valódi munka, a délutáni edzések, az utazások, a költségtérítések a kis egyesületekben dőlnek el, ahol önkéntes edzők dolgoznak heti harminc órát. Oda ne vigye el a jogalkotó a bürokráciát. De oda vigye el a tisztességet: hogy amikor a szülő befizeti a tízezres tagdíjat, tudja, hogy az a gyereke cipőjére megy, nem valakinek a tanácsadói szerződésére.

A sport ugyanis társadalmi tükör. Aki azt mondja, hogy a politikai sport nem a politika tükre, az nem járt még magyar meccsre. Amikor a rendszer a stadionban is a hűséget jutalmazta a teljesítmény helyett, az nem csak a futballt rontotta el – azt üzente mindenkinek, hogy a kapcsolat a képesség felett áll. Ezért mondom: a tervezet az utolsó csendes perce lehet ennek a rendszerváltásnak. Ha most tényleg kiszórják a politikusokat, és helyükre nem bábok, hanem szakemberek ülnek, akiknek a szerződéseit független testület ellenőrzi – akkor a stadion nemcsak fűtött lesz, hanem tiszta is.

De ha október 6-a után kiderül, hogy a tervezetből kihull az ellenőrzési garancia, és marad a tiltás egyedül, akkor az egész egy színváltás: a mez fehér lett, a játék ugyanaz. Én, Torda Miksa, azt kérem a jogalkotótól, amit a szurkoló a bírótól: ne a mezre, a játékra figyelj. A labda gördül. Október 6-ig mindenki szóljon hozzá, aki tudja, mi fán terem az öltöző. Mert amit most döntenek el, az nem egy páholy sorsa – az az, hogy a magyar sport a következő harminc évben pályán van-e, vagy csak a páholyban.