Elszámoltatás vagy koreográfia? — A Tisza-kormány merlegeli a mérleget

Három nap, három hatalmi gesztus: letartóztatás, őrizet, titkok feltárása. Az elszámoltatás elindult — a kérdés az, ki jár jól vele, és ki tartja kézben a ritmust.

Van egy régi kérdés, amelyet a jogászok felváltva használnak és kerülnek: cui prodest — kinek az érdeke? A héten ismét sokan tették föl maguknak. Seszták Miklóst, a harmadik Orbán-kormány fejlesztési miniszterét letartóztathatják; Hankó Balázs volt kulturális minisztert a fegyveres őrök a frakcióirodából vitték el; a Tisza-kormány pedig nyilvánosságra hozta a Fidesz-kormányok 3500, eddig titkolt kormányhatározatának címét. Három front, egy irány.

Nézzük előbb a tényeket, mert azok meglepően konkrétak. A Seszták-ügyben a hatóságok 11 milliárd forint kenőpénz elfogadását gyanítják a Volánbusz-alvállalkozóktól, plusz egymilliárdot egy építőipari cégcsoporttól. A gyanú kiterjedt: Jellinek Dánielt már szeptemberben lecsukták, vele együtt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő korábbi vezérigazgatóját, Szivek Norbertet. Ez nem látlelet nélküli boszorkányüldözés — itt számok, alvállalkozók és pénzutak léteznek, amelyeket nyomozásnak kell tisztáznia.

A Hankó-ügy más. A vád szerint az NKA-támogatásokat politikai és választókerületi szempontok alapján osztogatták. Ez komoly vád — ha igaz. Csakhogy a kulturális támogatások politikai színezetét bizonyítani a fájdalommentes jogi ügyek közé tartozik: a diszkrecionális döntések határai szűkek, a percepció tág. Hankó koncepciós eljárást kiált, panaszt nyújtott be az őrizetbe vétel ellen, és találgatás helyett egy ügyvédi irodát nevezett meg feljelentőként. A bíróság majd eldönti.

És itt érkezünk el a mérleg másik serpenyőjéhez. Orbán Viktor „újkommunista tempónak" nevezte az eljárást, és kedd reggel már beharangozta a Hír TV esti interjúját — amelyet a politikus még az őrizetbe vétele előtt rögzített, tehát az ütemezés nem véletlen. Mindegyik hatalom tudja, hogy a narratíva elsőként köti meg a történetet. A kormányoldalon a Titkokról, a vagyonvisszaszerzésről és a felelősségre vonásról szól a beszéd; az ellenzéki oldalon a koncepciós per, a megtörött családok és az eljárás rendjébe hímzett vallásos keserűség (apák eltűnése, fiaik férfivá érése) csendül fel. Mindkét szöveg jól készült. Mindkettő célzott.

A 3500 titkos határozat kérdése mutatja meg a legtisztábban a kettős szálat. A „kétezres" határozatok nem államtitkok voltak — a Fidesz 20 évre elzárta őket pusztán döntés-előkészítő jellegükre hivatkozva. A most nyilvánosságra hozott lista is csak címeket tartalmaz; a 10 ezer oldalnyi teljes szöveg még zárt. A Paks-koncesszió előkészítése, a kvótareferendum, a Munkácsy-festmény beszerzése — ezek jogos közérdekű kérdések, és a nyilvánosság valóban jogállami érték, nem kampánytrükk. Ugyanakkor a fokozatosság nem véletlen: ha egyszerre mindent kihoznának, egy hét alatt eldőlne a történet. Így viszont kiszámítható hírciklusokban, kedvükre adagolva érkeznek a címek — mintha a közlönyt a médiakampány naptára szerkesztené.

Ez az a pont, ahol a kormánnyal szemben is számon kell kérni. A vagyonvisszaszerzési hivatal kezdeményezi az eljárásokat — rendben. A mentelmi jog felfüggesztésének és az őrizetbe vételnek törvényi feltételei vannak — Hankó ügyvédjei épp ezt kérdőjelezik meg, és ezt a bíróságnak vizsgálnia kell, nem a Facebooknak. Az, hogy a letartóztatások előtt már nyilvánosan megjelenik, hol „bújtatják" az érintettet, dramaturgiai húzás: látványos, hatékony, és visszahozza a régi színházas logikát, csak most más szereposztással. Aki a jogállamot építi, nem fényezi az őrizetbe vételeket; tartja a határidőket, és akkor sem üvölt be a kamera elé, ha nyerésre áll.

Mert nyerésre állhat — ez a legfontosabb a cui prodest fejében. A Tisza-kormánynak legitimációra van szüksége, nem pedig bosszúra: a választást az elszámoltatás ígérete nyerte, és a szavazók azt mérik, mennyi lett belőle. A titkos határozatok feltárása olcsó és népszerű; a 12 milliárd forintos gyanú plasztikus. Ha ezekből letartóztatások és elmarasztaló ítéletek lesznek, a kormány addigra már rég nem kampányol — kormányoz, és az eredménytől maga is megnyugszik. Ha viszont az ügyek elakadnak, a koreográfia önmagába roskad: a beharangozott este nyolc órás interjúk fordítva ülnek majd ki.

Történelmi párhuzam persze kínálkozik. A rendszerváltás után az elszámoltatás minden kormánynál kérdés volt; ahol politikai eszközzé vált, ott kifulladt, ahol ügyészi munkává, ott évtizedekig hatott. A különbség nem a hangnem, hanem a bizonyítékok sorsa.

Az ellenérvem ezzel együtt világos: lehet, hogy a médiás időzítések csupán a 2026-os médiarendszer tükre, nem szándék — ahol minden hatósági lépés azonnal tartalommá válik, a koreográfia néha magától koreografálódik. És az is igaz, hogy a régi rendszer kifinomultan titkolta magát; annak feltárása nem lehet steril művelet. De éppen ezért értékes a kormányzat számára a fegyelem: aki most túljár az eljárásrenden, az a saját ítéletét rontja el.

A mérleg tehát még billeg. A kérdés nem az, hogy kell-e elszámoltatás — a 3500 határozat titkolása önmagában erre adta a választ. A kérdés az, hogy a Tisza-kormány képes-e a politikai nyereséget a jogállami minimumra cserélni: konkrét vádakból konkrét bizonyítékok, a bizonyítékokból ítéletek, az ítéletekből pedig — és csak abból — legitimáció. Aki a médiaciklust szolgálja ki, elveszíti a történetet. Aki a törvényt, az megnyeri.