830 millió fontnyi ármány – a City-ítélet nem a klubról, hanem rólunk szól

Bűnös a Manchester City – a 115 vádpontos eljárás most először kimondta azt, amit az öltözőkben évtizede suttognak. A futball leggazdagabb országában a szabályok eddig csak addig voltak szentek, amíg nem sértette gazdagot.

Kilenc év. Ennyi idő alatt építette fel a Manchester City azt a birodalmat, amely ma a világfutball kirakatának egyik legfényesebb üzlete – és ezt a bizottság most azt mondja: álcázott pénzzel. A számok annyira durvák, hogy az ember kétszer olvassa őket. A City 1,335 milliárd font kereskedelmi bevételt jelentett a 2009–2018 közötti időszakban. Ebből 949,9 millió font, vagyis 71 százalék abu-dzabi szponzoroktól érkezett. A valóság? A szponzorok ténylegesen 119,3 milliót fizettek. A maradék 830,7 milliót a tulajdonosi kasszából tömték be, mintha kereskedelmi pénz lenne.

Nyolcszázmillió font. Ennyi az a szám, amely nem csupán könyvelési trükk, hanem maga a tisztes verseny meggyilkolása. Amíg egy másik klub azon dolgozott, hogy a mezszponzora kifizessen tízmilliókat, a City „partnerei” sose létező szerződésekkel úgy tettek, mintha a világ legnagyobb marketingfogása lenne a címerük a vállalatokon. A klub összesen 921,4 millió fonttal torzította a pénzügyi adatait: 855,2 millióval túldimenzionálta a bevételét, 66,2 millióval eltüntette a kiadásait. Ez nem kreatív könyvelés. Ez rendszeres, évek óta tartó, szándékos csalás.

És akkor a Mancini-sztori, amitől a legszigorúbb ügyvéd is elmosolyodik. Az olasz mester a City edzőjeként 1,45 millió fontot keresett évente – cserébe a tanácsadói címért az Al-Dzsazíra nevében évi négy nap munkával 1,75 millió fontot kapott. Négy nap. Ez már nem futballpénzügy, ez hármas bukfenc a szabályok felett. Ebből az időszakból származnak a klub első bajnoki címei: 2012, 2014. Két cím, 1,2 milliárd fontnyig átigazolási költekezés – és egy jó kérdés, amit minden szurkolónak fel kell tennie magának: mit ér egy bajnoki cím, ha az alapja kilenc év átverés?

Mert a City-ítélet nem kizárólag a Manchesterről szól. Arról szól, hogy a pénzügyi fair play – az a szabályrendszer, amelyet úgy árultak, mint a futball megmentőjét a pénz vadkapitalizmusától – eddig a legerősebb szereplő ellen kudarcot vallott. Évekig. A szabályok a papíron léteztek, a büntetés elmaradt, az eljárás éveket késett. Az a gyanú, hogy a szabályok csak addig szentek, amíg egy kisebb klubot kell vele megfékezni, most hivatalos papírral is alátámasztást nyert. Aki ettől még bízik a futballintézmények tisztaságában, az higgadtan ismerje el: ezek a szervezetek alapvetően érdekeltek voltak abban, hogy ne derüljön ki az igazság.

A kizárás tényleg a megfelelő válasz? Ez a legnehezebb kérdés, és az igazságügyi szigorral azt is el kell ismernünk, hogy itt finomhangolásról van szó. Egyfelől a precedens fontos: ha egy klub nyolcszázmillió fontnyi csalással szerzett versenyelőnyt, és a büntetés puszta bírság, akkor az üzenet egyértelmű – csalni megéri, ha elég gazdag vagy hozzá. A kizárás vagy a pontlevonás viszont olyan büntetés, amelynek érezhető ára van. Másfelől óvatosnak kell lenni: a mostani játékosok, a szurkolók, a stadionban dolgozó emberek nem követtek el semmit, mégis ők fizetnének a régi vezetés bűnéért. Én azt mondom: a büntetésnek arányosnak és jelzésértékűnek kell lennie – de a jelzés most fontosabb, mint a fájdalom finom kiosztása. A rendszer tisztasága a közjó.

És mit tanulhat ebből a magyar futball? Többet, mint elsőre gondolnánk. Nálunk ugyanis nem a csalás a fő probléma – hanem a nyílt, kérdés nélküli kasszautalás. A magyar klubfutball évtizedek óta egy fajta puha függőségben él: állami és önkormányzati pénzek, befolyásos helyi vállalkozók, átláthatatlan szponzori konstrukciók. A City-ügy megtanítja, hogy ha a pénz nem piaci eredményből származik, hanem a tulajdonosi akaratból, akkor a sportág versenyképessége előbb-utóbb torzul. Magyarországon ma az a kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan szabályrendszer és olyan független ellenőrzés, amely képes lenne egy hasonló helyzetet feltárni. Félek, a válasz nem biztató.

Van azonban a történetnek egy megnyugtató fejlete is – és a sportpublicista becsületéhez hozzátartozik, hogy ezt is kimondjuk. A City nem az utcán szedte össze a sikert: akadémiát építettek, a tehetséggondozásuk ma Európa élvonalába tartozik, az Etihadban futballiskola működik, amelynek termése a világpiacon is értékes. Ha a pénzügyi manővereket levesszük, a szakmai munka valódi volt. Ez nem mentés – a csalás akkor is csalás –, de emlékeztet arra, hogy a birodalmakat nem csak pénzzel, hanem szakértelemmel is lehet építeni. A magyar futballnak pontosan erre lenne szüksége: nem több kasszára, hanem több tudásra.

A Premier League most előttünk áll a legnagyobb próbatétellel. Ha a szigor a leggazdagabbnál is érvényesül, akkor a rendszer megmenekülhet. Ha viszont a büntetés csupán arra jó, hogy aztán minden megy tovább, mint eddig, akkor a City-ítélet nem fejlődés, hanem illúziószertartás lesz. És akkor a kilenc év álcázott birodalom nem kivétel lesz, hanem a szabály – ahogyan azt a futball eddig is tanította nekünk.