Statiszták a reflektorfényben — a rendszer, amely a saját bukását sem tudta olvasni

610 millió forint ment a választás előtti hetekben fideszes kötődésű dunántúli szervezetekhez, miközben a Századvég márciusban már a kormány vesztét jelezte. Két történet, egy tanulság: a hatalom már nem a valósággal, hanem a saját belső térképével harcolt.

Minden színdarabban van főhős és statiszta. Aki a színpad közepén áll, fényt kap, mondatot mond, sorsot visz. Aki a háttérben marad, az csupán tömeg: díszlet, ami mozdul, hogy teljes legyen a kép. A választás előtti utolsó hónapok magyar kulturális finanszírozásának drámájában az alapellátás ezt a felosztást fordította fel. A főhősek a pénzt osztották. A statiszták a pénzt kapták — és abban a pillanatban, amikor fény került rájuk, kiderült: ők sem értették, hogy statiszták.

A 24.hu összesítése szerint több mint 610 millió forintnyi Nemzeti Kulturális Alap-támogatás landolt Somogyban, Tolnában, Baranyában és Zalában olyan szervezeteknél, amelyeknek működésére erősen ráillik a fideszes kötődés. A pénzeket a választás előtti időszakban osztották ki, abban a körben, amelyben a Kiemelt Kulturális Programok Ideiglenes Kollégiuma összesen több mint 17 milliárd forintról döntött. A gyűjtés — fontos ezt jegyezni — konzervatív becslés: a lap gyanús, de nem kellően bizonyítható tételeket szándékosan nem számolt bele. Korábbi feltárások Szabolcs-Szatmár-Beregben 400 millió, az Alföldön 900 millió, Nógrádban több mint 100 millió forint hasonló támogatást azonosítottak. A kép tehát nem egy vidéki anomália, hanem országos minta.

De ki a főhős itt, kérdem tőle, aki benne van a darabban is? Aki a pénzt osztja, aki a pályázatot beadja, vagy aki aztán megszámolja a számlákat? Erre a drámaíró válasza mindig ugyanaz: a főhős az, akinek a döntése a történetet mozgatja. Ebben a történetben a döntés arról szólt, hogy a közösen befizetett pénzből — mert az NKA-forrás közös kincs, függetlenül attól, ki és mikor uralta az alapot — a végső pillanatban a hatalomhoz közel álló szervezetek kaptak bőséges jelenlétet.

A történet főszála azonban nem a 610 millió. Hanem az, ami az olvasóteremben, zárt ajtók mögött történt. Mert a Századvég két tanulmánya — amelyekért a Miniszterelnöki Kabinetiroda egymilliárd forintot fizetett, és amelyekhez egyenként 60 ezres mintán kutattak — márciusban, alig több mint egy hónappal a választás előtt már azt mutatta, hogy a kormány súlyos helyzetben van. A 444 feltárása szerint a belső anyagok egyértelműek voltak. Orbán Viktor négy nappal a voksolás előtt még a Blikknek arról beszélt, hogy győzelemre készül; veresége után pedig azt mondta: ha előre látta volna, más kampányt folytatott volna.

Itt áll meg a rendszer tükre. A rendszer pontosan addig működött, ameddig információs monopóliuma volt: ami a belső jelentésbe bekerült, az az ő valósága volt, a nyilvánosságé pedig a másik. Amikor a két valóság szétvált — a belső adatok a vereséget mutatták, a nyilvánosságban sugárzott közvélemény-kutatások a győzelmet —, a hatalom a saját adatait sem tudta elolvasni. A februári közösségimédia-elemzésből például egyszerűen kimaradt Magyar Péter Facebook-oldala. Nem mintha a Tisza vezére láthatatlan lett volna 2026 elején; hanem mert az a rendszer, amely a világot a saját kategóriáiból építette fel, egyszerűen nem volt képes befogadni egy olyan szereplőt, aki kívül állt a színdarabon.

Ez a darab legmegrendítőbb jelenete. Egy egymilliárd forintos kutatás, amelynek az adatai ott hevertek az asztalon — és nem történt semmi. Nem azért, mert rosszul nézték volna, hanem mert a hatalom évek óta nem a valóság alapján döntött, hanem a döntése alapján formálta a valóságot. Amikor aztán a valóság nem igazolta vissza a döntést, késő volt.

És itt válik a két történet egy történetté. Aki a saját bukását nem látja meg a 120 ezer emberen mért, egymilliárd forintos kutatásban, az nem fog a 610 millió forint elosztásakor sem kulturális szempontokat venni. Aki a veszteségét sem képes feldolgozni, az a végső hónapokban inkább kiosztja, ami még kiosztható — mintha a darab végén a díszletből is minden bútort el akarna vinni, amíg a fények le nem hunynak. A Századvég-jelentés és az NKA-osztás ugyanannak a betegségnek két tünete: annak, hogy a hatalom már nem kormányzott, hanem menedzselte a saját végét.

Legyen szigorúan becsületes itt, ahol a legjobban fáj. A büntetőeljárás már folyamatban van, és a gyanú nem ítélet: az ügyészség szerint Hankó Balázs és társai túllépték a testület hatáskörét, megsértették a törvényi előírásokat, és politikai szempontokat, választókerületi lefedettséget is figyelembe vevő eljárásrendet alakítottak ki — de ezt a bíróságnak kell megállapítania. Az erős ellenérv pedig az, amit a rendszer mindig előad magáról: hogy a kulturális támogatás sosem politikamentes, hogy minden kormány a saját szimpátiakörét erősíti, hogy a pályázati pénzek elosztásánál a "kötődés" önmagában nem bűn. És van igazság ebben: a polgári kormányzások is adtak, a szocialisták is adtak, mindenki a magáénak. A különbség itt a minőségben és a mértékben van — a választás előtti utolsó hetekben, a teljes döntési mechanizmus átstrukturálásával kiosztott, területileg is jól kirajzolható mintázatú pénzekkel. Az nem "mindig is így volt", hanem annak a rendszernek a búcsúcsókja, amely már tudta, hogy elvesztette a közönségét.

Mert a publikum a végső monológot már nem nézte végig. A 120 ezer megkérdezett ember már tudta, amit a színpadon állók nem. A statiszták — a dunántúli egyesületek, alapítványok, kulturális szerveződések — kapták a pénzt, de nem kaptak szerepet: ők nem alakították a történetet, csak felszívódott bennük a finanszírozás. A főhősök addig játszották a győzelmet, amíg a fények le nem hunytak, s amikor felkelt a nézőtéren a villany, már más állt a színpad közepén, és egy egészen más darabot kezdett el játszani.

A kultúrfinanszírozás új irányítói előtt most két feladat áll, és egyik sem kellemes. Az egyik: a közös kincset visszaállítani közösségi célúvá, olyan pályázati rendszert építeni, amelyben a "kötődés" nem előny, hanem kizáró ok lehet. A másik: megnézni azt a színlapot, amelynek a statisztái még mindig ott állnak a színpadon, mert ők is csak egy rendszer statisztái voltak — és a rendszert kell megbüntetni, nem őket. A kultúra nem azért szorult, hogy harcot vívjunk a szereplők felett. Hanem azért, hogy a reflektorfény végre ne a számlákat, hanem a műveket világítsa meg.

A darab véget ért. A számlákat azonban még mindig olvasni kell.