A statisztikai diadal ára: hogyan fizetünk rá a leállított beruházásokra és az éhező iskolákra?

Papíron javul az államháztartás egyenlege, a valóságban azonban a gazdaság jövőjét adtuk zálogba a pillanatnyi mutatókért. Míg a minisztériumi beruházások 61 százalékos leállítása csak tűzoltás, az oktatás krónikus forráshiánya minden egyes magyar család zsebét közvetlenül terheli.

Ha létezik olyan pillanat a gazdaságpolitikában, amikor a hivatalos diadaljelentések hallatán azonnal a pénztárcánkhoz kell kapnunk, akkor a mostani költségvetési adatok nyilvánosságra hozatala pontosan ilyen. A Pénzügyminisztérium büszkén hirdeti a kedvező folyamatokat: íme, a kormány mintegy ezer milliárd forinttal mérsékelte a felhalmozott hiányt! Papíron minden szépül, a táblázatok zöldellnek, a kommunikációs panelek simák. Csakhogy a gazdaság alaptörvényei nem változtak meg: a semmiből nem lesz valódi megtakarítás. Ami az egyik oldalon statisztikai kozmetika, az a másik oldalon elmaradt fejlesztés, lepusztuló közszolgáltatás és végső soron a családokra hárított rejtett számla.

Fordítsuk le azonnal a makroszámokat a konyhaasztal nyelvére, mert a milliárdok absztrakciójában könnyű elveszíteni a valóságérzékelést. Az idei év első kilenc hónapjának költségvetési deficitje meghaladta az 5200 milliárd forintot, ami a GDP 5,5 százalékát emészti fel, miközben az éves hiánycélt korábban 4218 milliárdról 7100 milliárd forintra tornázták fel. Magyarországon nagyjából

<truncated 4075 bytes>

s, a másolópapír és a szülői munkaközösség által összekalapozott eszközök sora. Ez egy burkolt oktatási különadó, amelyet az állami forráskivonás kényszerít ki a magyar háztartásokból.

Legyünk intellektuálisan tisztességesek: a Magyar Péter vezette Tisza-kormánynak rendkívül szűk a mozgástere, és a költségvetési fegyelem védelmezőinek van egy nagyon súlyos, valós érve. A költségvetési folyamatokat az uniós helyreállítási alap (RRF) előfinanszírozására felvett hitelek is súlyosan terhelték: a devizahitelek a GDP 1,5 százalékát, a teljes hitelfelvétel pedig 3,5–4 százalékát tette ki, ami leképezi a hiány 3,7-ről 7,5 százalékra történő felrobbanását. Ha egy kormány nem mutat fel fiskális elszántságot a nemzetközi kötvénypiacok felé, a forint megroggyanhat, az állampapírok kamatai az egekbe szökhetnek, az újabb inflációs hullám pedig a legszegényebb rétegeket sodorná el. A pénzügyi stabilitás kényszere vitathatatlan.

A kérdés azonban nem az, hogy kell-e fegyelem, hanem az, hogy miből teremtik elő. Ha a költségvetési hiányt a szakmai előirányzatok 61 százalékos megvágásával és a humántőke folyamatos éheztetésével „szépítjük”, akkor a jövő évi termést vetőmagostul esszük meg vacsorára. Az Oeconomus elemzője világosan megmondta: az átmeneti korrekció ellenére az év egészében lényegesen magasabb hiány várható a tavalyinál, a beruházások leállítása pedig elnyújtott gazdasági károkat hoz a növekedés és a bevételek elmaradásán keresztül.

Megéri-e felmutatni egy átmenetileg csinosabb negyedéves deficitadatot, ha közben a gyerekeink féláron képzett munkaerőként lépnek ki a globális versenybe? A kincstári büszkeség múlandó, a lemaradás viszont tartós. Ideje lenne végre megérteni: az oktatás nem luxuskiadás, amit válság idején meg lehet spórolni, hanem az egyetlen beruházás, amely nélkül nincs miből kitermelni a jövőbeli adósságokat.