A kommentelő miniszterelnök és a hatalom régi reflexei

A közvetlen kommunikáció vonzó fegyver, de veszélyes drog is. Magyar Péter sajtó elleni kirohanásai mögött a kattintásvadászat miatti valós frusztráció és a klasszikus hatalmi túlérzékenység viaskodik egymással.

A politikai hatalom természete ritkán változik, legfeljebb a felületek cserélődnek. Az egykor lendületből és közösségi médiás közvetlenségből építkező Tisza-mozgalom ma a miniszterelnöki hivatal falai között rendezi be a mindennapjait, ám a kormányfő keze még mindig túlságosan könnyen lendül a virtuális billentyűzet fölött. Amikor a hivatalban lévő miniszterelnök személyesen száll be a vitákba a közösségi oldalak kommentszekciójában, az a laikus szemlélőnek akár a közvetlen demokrácia bátor, modern kísérletének is tetszhetne. Közelebbről vizsgálva azonban egy jól ismert, klasszikus hatalomtechnikai feszültség rajzolódik ki: a végrehajtó hatalom és az ellenőrzésére hivatott nyilvánosság elkerülhetetlen, sőt demokratikus szempontból kifejezetten kívánatos ütközése.

A tények makacs dolgok, és az elmúlt hetek eseményei már túlmutatnak az ártalmatlan stílusgyakorlatokon. Amikor a miniszterelnök a legfőbb ügyészségi mentelmi jogi ügyében közzétett cikk alatt a Telex közösségi oldalán támadja élesen a lapot, vagy amikor a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) elnökének megválasztását kísérő visszásságo

<truncated 4030 bytes>

arantálnak barátságos vagy méltányos kérdéseket; épp ellenkezőleg, a hatalmat viselő személy kötelessége elviselni a legélesebb, olykor a legigazságtalanabb szurkálódást is. Nem azért, mert a sajtónak mindig igaza van, hanem azért, mert a hatalom természetéből fakadó túlkapásokat kizárólag a korlátlan kérdezés szabadsága képes féken tartani. Aki ezt nem bírja, az nem a sajtóval áll hadilábon, hanem a kormányzás intézményi terhével.

Cui prodest? Kinek használ valójában ez a folyamatosan szított adok-kapok? Rövid távon a politikai marketing törvényei szerint mindkét oldal megtalálhatja a maga számítását. A sajtó forgalmat és elkötelezett olvasótábort nyer a miniszterelnöki össztűzből; a kormányfő pedig a saját tábora előtt mutathatja fel a határozott, harcos vezető képét, aki nem hajlandó behódolni az „ellenséges médiaközegnek”. Hosszabb távon azonban ez a spirál mindkét fél integritását felemészti. A miniszterelnököt lassan, észrevétlenül belesodorja abba a logikába, amely ellen egykor lázadt: a baráti sajtó kivételezésébe és a kritikus médiumok adminisztratív fojtogatásába. Ez a kényelmes, de veszélyes lejtő: a kizárt Hír TV-től az elhallgattatott belső kritikusokig csak néhány lépés a távolság.

A kérdés tehát nem az, hogy a magyar sajtó mentes-e a hibáktól vagy a szenzációhajhászástól – nyilvánvalóan nem az. A kérdés az, hogy Magyar Péter képes lesz-e felülemelkedni a virtuális térben edződött harctéri reflexeken. A miniszterelnöki hivatalt nem lehet kommentszekciókból vezetni, és nem lehet a sajtótermek ajtajának rácsapásával megvédeni. A valódi politikai nagyságot soha nem az mutatta, hogy egy vezető milyen hangosan képes visszakiabálni, hanem az, hogy mekkora belső szilárdsággal képes állni a sarat a legkellemetlenebb kérdések záporában. A hatalom igazi próbája a türelem – és ezen a téren az új kormányfőnek még van mit tanulnia.