Nem az öt karika a fő kérdés, hanem ami alatta marad

A budapesti olimpiai gondolat egyelőre érdeklődés és terv, nem elnyert rendezési jog. Az igazi mérce az lesz, hogy a nagy sportünnepből jut-e pálya, edző és lehetőség a hétköznapi Magyarországnak.

Az olimpia szó nálunk úgy csattan, mint az öltözőajtó a vereség után. Mindenki felkapja a fejét, mindenki mond valamit, és öt percen belül már két tábor áll egymással szemben. Az egyik lelátót, himnuszt és magyar aranyakat lát. A másik számlákat, lezárásokat és soha el nem készülő beruházásokat. Pedig most még egyik kép sem a valóság. Magyarország jelezte érdeklődését a 2036-os nyári játékok iránt, és léteznek több országra kiterjedő tervek. Rendezési jog viszont nincs.

Ezt a három lépcsőt nem szabad összekeverni. Az érdeklődés annyit jelent, hogy Magyarország rajta van a Nemzetközi Olimpiai Bizottság listáján Németország, India, Katar, Dél-Korea, Dél-Afrika és Törökország mellett. Ez jelenleg hét érdeklődő ország. A névsor október 31-ig még bővülhet. A tervek ennél konkrétabbak: Budapest lenne a központ, miközben Bécs, Pozsony, illetve egyes versenyszámokkal Portugália, Szlovákia és Ausztria is szerepet kaphatna. Az elnyert rendezési jog pedig majd egy későbbi, egészen más állapot. Oda még hosszú a folyosó.

A NOB most nem a régi típusú, hagyományos és költséges pályázati versenyt futtatja. Egyelőre tájékozódik. A mezőnyt 2027 márciusában legfeljebb öt városra szűkíthetik, és csak velük kezdődhet meg az érdemi párbeszéd. A házigazda 2028 elején válhat ismertté. Aki tehát ma kész tényként ünnepel vagy temet egy budapesti olimpiát, az a kezdő sípszó előtt akar végeredményt hirdetni.

Ráadásul hiányzik a legfontosabb hazai irat. A részletes, nyilvános és társadalmi vitára szánt megvalósíthatósági jelentésnek eredetileg 2026. szeptember 30-ig kellett volna elkészülnie, de egyelőre nem jelent meg. A MOB ezt azzal indokolja, hogy a NOB 2027 márciusáig meghosszabbította a kiválasztás első szakaszát. Ez eljárási magyarázatnak elfogadható. Társadalmi válasznak kevés. Ha egy ország olimpiáról beszél, az embereknek nem hangulatképek, hanem ellenőrizhető adatok kellenek.

Nem tudjuk a bemutatott összefoglalókból, mennyibe kerülne a rendezés. Ezért felelősen azt sem lehet kijelenteni, hogy a több ország közötti munkamegosztás biztosan megtakarítást hozna. Jól hangzik, hogy a szörf Portugáliába, a lovassport Szlovákiába, a golf Ausztriába kerülhet. Jól hangzik Bécs és Pozsony bekapcsolása is. Ám költségadatok nélkül a „olcsóbb olimpia” nem állítás, csak remény. A remény pedig szép dolog az utolsó percben, de költségvetést nem lehet rá építeni.

A legerősebb ellenérvet mégis komolyan kell venni. A helyszínek megosztása és a meglévő létesítmények bevonása valóban kedvezőbb rendezést tehet lehetővé. Kevesebb új épületre lehet szükség, a terhelés több város között oszolhat meg, és már működő sporthelyszínek kaphatnak szerepet. Ausztria szállodai kapacitása is része az elképzelésnek, bár a forrás szerint ott egyelőre kevesebb férőhely áll rendelkezésre a vártnál. Vagyis ez nem kész megoldás, de vizsgálatra méltó irány. Hiba volna csak azért lesöpörni, mert olimpiai terv.

Az én mérlegem közepén azonban nem a megnyitó áll. Nem is az, hogy hány drón rajzol öt karikát a Duna fölé. Hanem a közösségi sport és az utánpótlás. Véleményem szerint egy olimpiai elképzelés akkor ér valamit, ha a felkészülés után több gyerek talál használható pályát, több klub tud edzőt fizetni, és nemcsak az élsportoló jut korszerű körülmények közé. Az olimpia két hét. A gyerek, aki kedden és csütörtökön lemegy edzésre, tíz-tizenöt évig is a rendszerben maradhat. Ott keletkezik a valódi társadalmi hozam.

A magyar sportban hajlamosak vagyunk az eredményjelzőt nézni, miközben az öltözőben csöpög a csap. Az olimpiai érem fontos. Közös emléket ad, példaképet teremt, és egy pillanatra egy irányba fordítja a szétszórt országot. De az érem mögött mindig egyesület, edző, család és helyi közösség áll. Ha egy 2036-os rendezés ezekből csak kivesz, akkor a csillogása csalóka. Ha hozzájuk tesz, akkor már nem pusztán presztízsberuházásról beszélünk.

A lokálpatriotizmus sem kizárólag Budapest ügye. Egy többközpontú olimpia éppen arra adhatna alkalmat, hogy ne minden reflektor ugyanarra a néhány négyzetkilométerre essen. De ezt sem szabad automatikus előnyként elkönyvelni. Nyilvánosan meg kell mutatni, mely meglévő létesítményeket használnák, hol kellene fejleszteni, és az adott beruházás mit szolgálna 2036 után. Hány helyi sportoló használhatná? Mennyibe kerülne a fenntartása? Kapna-e benne időt az iskolai és az amatőr sport? Ezek az igazán kemény olimpiai számok.

Politikai tisztázásra is szükség van. A dokumentumok még a választás előtt készültek, ezért nem ismert, hogy a jelenlegi kormány és a főváros pontosan miként viszonyul hozzájuk. A Tisza-kormánynak és Budapest vezetésének nem lelkesítő jelmondatokkal, hanem közös, nyilvános feltételrendszerrel kell előállnia. Vitézy Dávid szerint előbb az alapvető pénzügyi és infrastrukturális kérdéseket kell rendezni. Karácsony Gergely álláspontja szerint az olimpiát a város igényeihez lehetne igazítani. A két gondolat nem üti egymást. Éppen együtt volna értelme.

A lakossági támogatottság vizsgálata része a NOB folyamatának, és a forrás szerint egy ilyen jelentőségű ügyben a népszavazás kérdése sem kerülhető meg. Ez nem akadályfutás, hanem demokratikus alapgyakorlat. A közösségnek csak arról lehet tisztességesen döntenie, amit ismer. Előbb tehát jelentés kell, költségekkel, kockázatokkal, helyszínekkel és vállalásokkal. Utána vita. Majd döntés.

Nem kell most sem pezsgőt bontani, sem lakatot tenni az olimpiai álomra. Meg kell nézni, mit adna a terv azoknak, akik soha nem állnak majd ötkarikás dobogón. Ha több gyerek sportolhat, erősebbek lesznek a helyi klubok, és a létesítmények a záróünnepség után is tele maradnak, akkor van miről beszélni. Ha mindebből csak látványos két hét látszik, akkor nincs. Az olimpia értékét ugyanis nem az mutatja meg, milyen hangosan szól a himnusz 2036-ban, hanem hogy hány labda pattog még 2046-ban.