Aki a napirendet írja, az alkotmányt is formálja

A társadalmi egyeztetés önmagában még nem részvétel. Az alkotmányozás valódi tétje az lesz, hogy az állampolgárok nemcsak beszélhetnek-e, hanem láthatják-e, mi történik a javaslataikkal.

Az alkotmányozás nem a végső szavazásnál kezdődik. Sokkal korábban. Annál az asztalnál, ahol eldől, miről lehet beszélni, milyen sorrendben, milyen határidőkkel és milyen következményekkel. Aki ezt az asztalt megteríti, már formálja a majdani alkotmányt is.

A Miniszterelnökség közlése szerint 2026 őszén megkezdődhet az új alkotmány előkészítése. A részletes keretekre a Miniszterelnökség és az Igazságügyi Minisztérium közösen tesz majd javaslatot az Országgyűlésnek. A kormány célja a közlés szerint az, hogy az új alaptörvény ne egyetlen politikai erő dokumentuma legyen, hanem szélesebb társadalmi támogatást szerezzen. Személyes és online részvételi lehetőségeket ígérnek. Az ellenzéki pártok bemutathatnák saját álláspontjukat és javaslataikat.

Ez komolyabb vállalás annál, mint amikor egy elkészült szöveg mellé utólag odateszik a „társadalmi egyeztetés” feliratot. De a lényegi kérdések még nyitva vannak. Legalábbis a közlés ismertetett kivonatából nem derül ki, ki állítja össze a napirendet, ki rendszerezi a beérkező véleményeket, és milyen eljárásban döntenek arról, mely javaslat kerül tovább.

Ezt nem lehet bizonyított kormányzati mulasztásként leírni. A részletek kidolgozása maga is lehet az előkészítés első szakasza. Ez a legerősebb ellenérv, és méltányolni kell. Egy több mint egyévesre tervezett folyamat indulásakor nem feltétlenül várható el, hogy már az első közlés minden eljárási szabályt tartalmazzon. A hiányzó részlet nem azonos az eltitkolt részlettel.

Csakhogy az alkotmányozásban az eljárás nem technikai melléklet. Maga is alkotmányos kérdés. Ha a kormány dolgozza ki a részvétel szabályait, miközben később a tartalmi vitában is meghatározó szereplő lesz, akkor egyszerre játékos és pályakijelölő. Ez nem automatikusan visszaélés. Hatalmi előny viszont kétségtelenül lehet. Márpedig a politikában nem elég a jó szándékot feltételezni. Olyan szabály kell, amely rossz szándék mellett is korlátozza az önkényt.

Cui prodest? Kinek használ, ha a napirendet szűk kör állítja össze? Annak, aki kijelöli a megvitatható kérdéseket. Kinek használ, ha a beérkező javaslatok sorsa nem követhető? Annak, aki utólag maga mondhatja meg, mit tekintett támogatott, komoly vagy megvalósítható indítványnak. A társadalom ilyen helyzetben adatforrás lesz, nem társszerző.

Az online részvétel különösen csalóka műfaj. Könnyű megnyitni egy felületet, megszámolni a hozzászólásokat, majd közzétenni néhány látványos összesítést. A valódi beleszólás ennél többet kíván. Véleményem szerint minden érdemi javaslatnál láthatóvá kellene tenni, ki nyújtotta be, milyen szakmai értékelést kapott, befogadták-e, módosították-e vagy elutasították, és miért. Nem név nélküli véleménytömegre, hanem követhető döntési láncra van szükség.

Ugyanez igaz a személyes fórumokra. A meghívotti kör önmagában politikai állítás. Magyar Péter korábban olyan fórum lehetőségéről beszélt, amelyben a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a Magyar Tudományos Akadémia, a jogi karok vezetői és más szakértők is szerepet kaphatnak. Ez széles intézményi díszletet ígér. De még nem tudjuk, hogy ezek a szereplők tanácsot adnak, vétózhatnak, szöveget írnak, vagy csupán felszólalási lehetőséget kapnak.

Az ellenzék jelenléte sem feltétlenül jelent befolyást. A forrás szerint az ellenzéki pártok bemutathatnák javaslataikat és álláspontjukat. A „bemutathatják” fontos, de gyenge ige. Egy konferencián is lehet álláspontot bemutatni, majd változatlanul hazamenni. A valódi kérdés az, hogy a kormánytöbbségnek kell-e majd nyilvánosan és tételesen válaszolnia ezekre az indítványokra.

A történelmi párhuzam itt nem egy konkrét korszak másolata, hanem visszatérő politikai minta. Véleményem szerint a nagy közjogi átalakításoknál rendszerint nem az nyer a legtöbbet, aki a leghangosabban szól hozzá, hanem aki az eljárást szervezi. A kapuőr ritkán szerepel az ünnepi képen. Mégis ő dönti el, ki jut be a terembe.

A tervek szerint az egyeztetések lezárása után népszavazás erősítené meg a végső szöveget. Ez jelentős legitimációs elem lehet. De a népszavazás jellemzően egy kész csomagról mondat igent vagy nemet. Nem helyettesíti annak ellenőrzését, hogyan került a csomagba az egyik szabály, és hogyan maradt ki a másik. A végső jóváhagyás csak akkor erős, ha az odavezető út is átlátható.

Ez különösen fontos, mert az alkotmányozás a választójogi szabályokat is érintheti. Magyar Péter felvetette a választási korhatár 16 évre csökkentését. Maga a kérdés érdemi vitát kíván. Ám előbb azt kell tudni, milyen adatok, érvek és társadalmi visszajelzések alapján kerülhet egy ilyen javaslat a végső szövegbe. Ha az alkotmányozó többség a következő választások szabályait is alakíthatja, akkor az eljárási garanciák nem udvariassági formulák. Az önérdek gyanúját kell kordában tartaniuk.

A kormány számára is ez lenne a racionális út. Ha valóban szélesebb társadalmi támogatást akar, érdeke, hogy ne csak a részvétel mennyiségét, hanem a hatását is bizonyítani tudja. Nyilvános napirenddel, előre rögzített döntési szabályokkal, tételes válaszokkal és ellenőrizhető változatkövetéssel. Különben minden elutasított fél joggal mondhatja majd: meghallgattak bennünket, csak éppen nem hallottak meg.

Az alkotmány nem attól lesz közös, hogy sokan beszélnek róla. Attól lesz közös, ha senki sem sajátíthatja ki a kérdések kijelölésének jogát. Az ősszel induló folyamat első próbája ezért nem valamelyik nagy közjogi vita lesz. Hanem egy száraznak tűnő szabályzat. Ki írja a napirendet, ki kezeli a javaslatokat, és ki köteles elszámolni velük? A hatalom valódi arca többnyire az eljárási rend apró betűiben látszik.