A négyszázmilliárdos svindli: a Manchester City és a futballkapitalizmus morális csődje

Százhúsz évig azt hittük, a bajnoki címeket a gyepen nyerik meg, most viszont kiderült, hogy a Manchester City trófeáit fiktív számlákkal kalapálták össze. A 114 rendbeli elmarasztalás nem szimpla fegyelmi ügy, hanem a modern futballkapitalizmus legmélyebb erkölcsi válsága.

Emlékszem még a régi Maine Roadra. Arra a kopott, kissé dohos öltözőfolyosóra, ahol a sárga linóleumot felszaggatták az éles stoplik, és a levegőben a fagyasztóspray, a sós izzadság meg a fanyar téli tea gőze keveredett. Az a Manchester City még egy szerethetően esetlen, melós klub volt: képes volt kikapni a harmadosztályban, de a szurkolója pontosan tudta, hogy a megvásárolt belépőjéért cserébe a nyers valóságot kapja. Hús-vér embereket, küzdelmet, verejtéket. Ehhez képest hol tartunk ma? Oda jutottunk, hogy a modern futball legnagyobb drámáját már nem a tizenhatoson belül, nem a kilencvenharmadik percben vívják, hanem bérelt londoni tárgyalótermekben, ahol méregdrága ügyvédek próbálják kimagyarázni a nyilvánvalót. A Premier League fegyelmi vizsgálatának végeredménye ugyanis nem egyszerű hidegzuhany: ez a futballkapitalizmus morális atomrobbanása. Száztizenöt vádpontból száztizennégyben találták bűnösnek a klubot. Nem tévedés, nem adminisztrációs hiba. Száztizennégy ponton keresztül felépített, tudatos és gátlástalan csalássorozat.

Beszéljünk a számokról, mert a számok ritkán hazudnak, még ha

<truncated 5753 bytes>

ki. A szurkoló pedig ott marad a lelátón a kínzó kérdéssel: vajon kinek szurkol valójában? Egy csapatnak, egy közösségnek, vagy egy külföldi kormányzat PR-osztályának?

A Premier League vezérigazgatója, Richard Masters nem túlzott, amikor kijelentette: a liga történetének legjelentősebb eljárásáról van szó a bajnokság tisztasága és fenntarthatósága szempontjából. A fellebbviteli folyamat lezárulta a következő év első felében várható, és a liga vezetői most történelmi válaszút előtt állnak. Ha megelégszenek egy vaskos pénzbírsággal, azt a City tulajdonosai zsebből, mosolyogva kifizetik – számukra az csupán kalkulált működési költség lenne. Ha viszont a liga meg akarja őrizni a hitelét, példát kell statuálnia. Drasztikus pontlevonásra, adott esetben az alsóbb osztályokba való kizárásra van szükség, és a ligának szembe kell néznie az érintett korszakban megnyert három Premier League-cím és az egy FA-kupa visszavonásának kérdésével is. Igen, ez fájdalmas lesz. Sztárok távozhatnak, a liga piaci értéke rövid távon csorbulhat, de a sport integritása többet ér bármilyen szponzori szerződésnél.

Nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy a pénz valaha is eltűnik a futballból. A tőke mindig jelen lesz, és szükség is van rá az infrastruktúra és a tehetséggondozás fejlesztéséhez. De a forrásoknak tisztának és elszámoltathatónak kell lenniük, legyen szó a manchesteri gyepről vagy a kontinens bármely más stadionjáról. A közpénzek és a külföldi állami milliárdok átláthatatlan beáramlása a sportba mindig torzítja a versenyt és megmérgezi a játék szellemét. A Manchester City elleni elmarasztaló ítélet esélyt ad a futballnak a megtisztulásra. Ha ezt az esélyt elszalasztják, akkor végleg be kell látnunk: a futball már nem a játékosok és a szurkolók közös ünnepe, hanem a gátlástalan tőke cinikus játszótere. Ideje eldönteni, melyik világban akarunk élni.