Talárok és telefonok: a miniszterelnöki düh nem helyettesíti a jogállamot

Magyar Péter miniszterelnök és a távozott nyomozó főügyész nyílt összecsapása messze túlmutat egy éjszakai klubban elvett telefon büntetőjogi megítélésén. Amikor a végrehajtó hatalom feje a vádhatóságot politikai megrendelések kiszolgálásával vádolja, miközben a volt főügyész vallomástétellel fenyeget, nem az igazságtétel közeleg, hanem a közbizalom utolsó pillérei remegnek meg.

A politikai hatalom természete ritkán változik, legfeljebb a szereplők cserélődnek a színpadon. Különös, a klasszikus jogállami normákhoz szokott szemnek szinte disszonáns látkép tárult elénk vasárnap este: a végrehajtó hatalom csúcsán álló miniszterelnök, Magyar Péter nem hivatalos vizsgálóbizottsági jelentésekre támaszkodva, nem a parlamenti pulpitusról, hanem egy Facebook-bejegyzésben intézett nyílt támadást a Központi Nyomozó Főügyészség júniusban lemondott vezetője ellen. A tét látszólag egy régmúlt budapesti éjszaka az Ötkert nevű szórakozóhelyen, egy Dunába hajított, majd sértetlenül visszakerült okostelefon vitatott jogi minősítése. A felszín alatt azonban jóval mélyebb és veszélyesebb küzdelem zajlik: a hatalmi ágak szétválasztásának törékeny határvonalai mosódnak el, miközben a vádhatóság és a kormányfő kölcsönösen delegitimálják egymást.

Mielőtt azonban elhamarkodott ítéletet mondanánk a miniszterelnök szokatlanul éles fellépéséről, tegyünk eleget az intellek

<truncated 4592 bytes>

molásának nemes jelszavával indult a folyamat, ám amint a politika maga kezdte felhasználni az ügyészi vizsgálatokat a riválisok ellehetetlenítésére, a rendszer önmagát kezdte felőrölni. Ahol az elszámoltatás mércéjévé a pillanatnyi politikai haszonszerzés válik, ott nem jogbiztonság születik, hanem permanens polgárháborús hangulat. A jogállamiság garanciális falakra, független bírói ítéletekre és transzparens eljárásokra épül, nem pedig a Facebookon lefolytatott párharcokra.

Mi tehát a következő lépés ezen a sakktáblán? Fürcht Pál beígért vallomása kétélű fegyver. Egyfelől bizonyítékot szolgáltathat az előző rezsim ügyészségi kézivezérlésére, alátámasztva a Tisza-kormány elszámoltatási narratíváját. Másfelől viszont, ha a miniszterelnök személyes büntetőügye összefonódik a rendszerszintű felelősségre vonással, az egész folyamat hitelét veszti. A társadalom jelentős része nem a korrupció megtorlását fogja látni benne, hanem egy kormányfő személyes bosszúját és mentőakcióját egy kínos botrány árnyékában.

Ebben a játszmában az igazi vesztes már most látható: az intézményi bizalom maradéka. Ha a választópolgár arra a következtetésre jut, hogy az ellene indult nyomozás pusztán politikai koholmány volt, a lemondott főügyész vallomása pedig csupán egy zsarolási kísérlet vagy ellenlépés, akkor a jog uralma helyett a cinizmus korszaka köszönt be. A Tisza-kormánynak döntenie kell: képes-e felülemelkedni a miniszterelnök személyes sérelmein és megteremteni egy valóban autonóm, számonkérhető igazságszolgáltatást, vagy megelégszik azzal, hogy a régi reflexeket alkalmazza a korábbi gazdáik ellen. A miniszterelnöki pulpitus nem válhat vádlotti takaróvá, és nem lehet a népítéletek tribünje sem. Ha a jogállami intézményeket a politika nem megerősíti, hanem a saját védelmére zúzza szét, a romokon nem a rend, hanem a jogtalanság válik szabállyá.