A félkész jogállam kényelme: miért fékezi a Tisza-kormány a tanársztrájkot?

Strasbourg kimondta az elmarasztaló ítéletet, az új kabinet pedig megint talált egy kényelmes kiskaput. A pedagógusok sztrájkjogának felemás visszaállítása mögött nem jogelméleti vita, hanem a kormányzati stabilitás rideg logikája húzódik meg.

A hatalom természete ritkán változik a miniszterelnöki névjegykártyák cseréjével. Amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága feketén-fehéren kimondta, hogy a magyar állam éveken át megsértette a pedagógusok sztrájkjogát és a szakszervezetek törvényes érdekérvényesítését, a strasbourgi döntés nem pusztán egy hosszú ideje húzódó jogvita lezárása volt, hanem az új politikai berendezkedés első igazi jogállami tesztje. A Tisza-kormány – amely a fékek és ellensúlyok tiszteletének, valamint az európai jogi kultúrához való visszatérésnek az ígéretével lépett hivatalba – megtette a kötelező lépést. Módosított a szabályokon, és kommunikációs szinten elkönyvelte a restauációt. Csakhogy a szakszervezeti valóság ennél jóval szikárabb. Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezete elnöke nem késlekedett rámutatni a lényegre: a jogvisszaállítás korántsem teljes körű, hiszen az érettségiző évfolyamok esetében továbbra is kötelezően biztosítani kell a feladatok ellátását. A jogállami fordulat megrekedt egy politikailag kényelmes kompromisszumnál.

A klasszikus kérdés, a cui prodest – kinek az érdeke? – e

<truncated 4404 bytes>

inisztratív korlátok közé szorítani a stabilitás nevében, pontosan ugyanarra az útra lép, amelyen az elődei jártak. A strasbourgi bíróság elmarasztalása nem menükártya, amelyről ízlés szerint válogathat a törvényalkotó. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei a jogállami minimumot jelölik ki, amelyből nem lehet politikai alkuk árán lefaragni.

A kialakult helyzet igazi tétje tehát túlmutat a középiskolai órarendeken. Arról a fundamentális kérdésről szól, hogy az új kormányzat hogyan viszonyul a társadalmi autonómiákhoz és a konfliktusokhoz. Képes-e egy polgári vezetés elviselni az érdekérvényesítésből fakadó súrlódásokat, felvállalja-e az érdemi egyeztetésekkel járó politikai kockázatot, vagy pedig a stabilitás szentségére hivatkozva maga is a jogkorlátozás puha eszközeihez folyamodik? A most választott megoldás a technokrata óvatosság klasszikus mintája: éppen annyi engedmény született, hogy a nemzetközi partnerek felé csökkenjen a feszültség, de éppen elegendő korlátozás maradt fenn ahhoz, hogy a hazai rendszer feletti ellenőrzés ne csússzon ki a minisztériumok kezéből.

A sztrájk soha nem volt kényelmi műfaj, sem a társadalom, sem a döntéshozók számára. A munkabeszüntetés a munkavállalók végső védvonala arra az esetre, ha az állam süketté válik az észérvekre. Ha a jogalkotó előre sterilizálja a folyamatot, azzal magát az érdemi párbeszéd kényszerét iktatja ki a rendszerből. Magyar Péter kabinetjének el kell döntenie, hogy valóban bízik-e a pedagógustársadalom felelősségérzetében – abban, hogy a tanárok sem kívánják öncélúan elvágni a tanítványaik jövőjét –, vagy pedig a jogszabályi tiltás merev reflexével próbálja pótolni a hiányzó bizalmat. A szakszervezeti tiltakozás intő jel: a jogállamiság nem fejeződhet be a minisztériumi ajtók előtt, a csonkított szabadságjog pedig a legritkább esetben vezet tartós társadalmi békéhez.