Két tűz között a konyhaasztalnál: egymilliós négyzetméterárak és a ketyegő babaváró-csapda

Miközben a hazai lakáspiacon átléptük a lélektani egymilliós négyzetméterárat, huszonötezer család feje felett ketyeg a többmilliós büntetés. A számok ridegek: ha a kormányzat tovább halogat, a magyar háztartások tízezrei csúszhatnak adósságspirálba.

Tegyük félre egy pillanatra a büszke vagy éppen aggodalmas makrogazdasági szalagcímeket. Amikor a híradásokban elhangzik, hogy az országos átlagos négyzetméterár elérte az 1,004 millió forintot, az nem egy absztrakt statisztikai mérföldkő. Ez a szám a valóságban azt jelenti, hogy egy teljesen átlagos, semmi luxust nem kínáló, ötven négyzetméteres lakásért ma már az országhatáron belül átlagosan ötvenmillió forintot kérnek. Ha pedig valaki a fővárosban próbál fedelet találni a feje fölé, ott még a legolcsóbbnak számító Csepelen is 1,009 millió forintos négyzetméterárral szembesül, míg a budapesti átlag 1,501 millió forinton áll. Egy fiatal párnak egy szerény családi fészek ma hetvenötmillió forint. Készpénzben ez kifizethetetlen, hitelből pedig egy életre szóló gúzs.

A valódi dráma azonban nem önmagában az ingatlanárakban rejlik, hanem abban a satuban, amely most zárul rá több tízezer magyar családra. Emlékszünk még az ígéretre? „Majd az állam segít, felveszitek a babavárót, meglesz az önerő a lakáshoz, a gyerekek meg úgyis jönnek.” Nos, az élet ritkán követi a jogalkotók táblázatait. A Magyar Nemzeti

<truncated 3492 bytes>

forint nem a levegőből terem, azt az adófizetők dobták össze. Ha az állam minden feltétel nélkül, automatikusan amnesztiát adna, azzal nemcsak a felelős hitelfelvétel elvét köpné szembe, hanem azokat a családokat is méltatlan helyzetbe hozná, akik erejükön felül teljesítették a vállalásaikat, vagy éppen felelősségteljesen nem vették fel a hitelt, mert nem voltak biztosak a jövőjükben. Az erkölcsi kockázat (moral hazard) valós közgazdasági probléma: nem lehet azt üzenni a társadalomnak, hogy a szerződésekben vállalt kötelezettségek semmit sem jelentenek.

Ugyanakkor a rideg piacpárti válasz – miszerint „aláírták, fizessék meg az árát” – éppoly életidegen és veszélyes. Ha 25 ezer adóst egyszerre döntünk be, a társadalmi és gazdasági kár messze meghaladja a beszedni remélt kamattámogatás összegét. A piac nem oldja meg ezt a helyzetet, mert a banknak nem érdeke a méltányosság; a bank a jogszabályok szerint hajtja be a követelést. Az állam feladata most nem a struccpolitika és nem is a felelőtlen pénzszórás.

Amire szükség van, az a valós, differenciált méltányosság. Hosszú távú részletfizetési lehetőség a büntetésre, kamatmentesen vagy méltányos kamatplafonnal, a havi törlesztőrészlet kordában tartása, és a súlyos egészségügyi vagy szociális okok alapos, bürokráciamentes vizsgálata. Olyan megoldás kell, amely nem teszi tönkre a családokat, de tiszteletben tartja a közpénzeket is.

A magyar lakáspiac az egymilliós átlagárral elérte a teljesítőképessége határait; a stagnáló bérek és az elszálló árak mellett a fiatal generáció lakhatási kilátásai amúgy is borúsak. Ha erre a megroggyant alapra most rázúdul a babaváró-adósságok hulláma, az olyan láncreakciót indíthat el, amelyet még évekig nyögni fogunk. November elseje mindjárt itt van. Ideje, hogy a politikai ígéretek helyét végre átvegye a konyhaasztal szintjén is működő, felelős döntéshozatal.