A meg nem forgatott tekercsek kísértetei

Csákányi Eszter vallomása az elmaradt filmes munkákról nem csupán a múlt elszámolása, hanem a jelen legélesebb figyelmeztetése. Vajon az új politikai korszak képes lesz végre meghaladni a kulturális gettósodást, vagy csupán új szereposztók váltják a régieket?

A legnehezebb hiány mindig az, aminek még a körvonalai sem rajzolódhattak ki. Nem egy elrontott jelenet, nem egy félresikerült premier, hanem a fehér lap, amelyre végül nem engedtek írni semmit. Csákányi Eszter nemrég a nyilvánosság elé lépett egy olyan vallomással, amely nem a sértett hiúságról, hanem a szakmai létezés elemi veszteségeiről szólt. Amikor a választások előtt vállalta a véleményét, tüntetéseken szólalt fel, és neve felkerült a Nagy Ervin által nyilvánosságra hozott közmédiás tiltólistára, nem a televíziós talkshow-k elmaradása fájt neki. A stúdiók műfénye nélkül lehet élni, a független színházi műhelyek szabadsága kárpótol a képernyős jelenlétért.

A valódi csapás máshonnan érkezett. A filmes munkák elpárolgásáról beszélt, a meg nem valósult alkotásokról. Olyan forgatókönyvekről, amelyeket a barátai kifejezetten rá, az ő arcára és hangjára írtak, de amelyeket a döntőbizottságok újra és újra visszadobtak. A feketelista ugyanis sohasem merül ki abban, hogy valakit nem hívnak be az esti hírműsorokba. A feketelista igazi természete a fertőzés: láthatatlan pókhálóként telepszik rá a prod

<truncated 3337 bytes>

em egy évszázados reflex. A reflex, amely a győzelmet mindig azonnali kárpótlásként és térfoglalásként értelmezi. Ha az új érában csupán annyi történik, hogy a korábban elhallgattatott, méltatlanul háttérbe szorított művészek kapják meg a filmtámogatásokat, miközben az elmúlt évtized kedvezményezettjeit kollektíven a perifériára szorítják, akkor semmit sem tanultunk. Akkor nem rendszert váltottunk, csupán a szereposztást cseréltük le a forgószínpadon.

A művészi autonómia nem azt jelenti, hogy a „mieink” ülnek a kuratóriumokban. A művészi autonómia azt jelenti, hogy a döntések során a politikai hűség, az aláírt ívek vagy a tüntetéseken való részvétel éppen olyan irreleváns szemponttá válik, mint a rendező vallási hovatartozása vagy zenei ízlése. A Tisza-kormány kulturális politikájának igazi vizsgája nem az lesz, hogy hány tehetséges, korábban elnyomott alkotónak ad lehetőséget a visszatérésre – ez alapvető kötelesség és igazságtétel –, hanem az, hogy képes-e megvédeni a szakmai döntéshozatalt a saját hátországának revansvágyától.

Csákányi Eszter arca és Bödőcs Tibor nyelve ugyanarról a gyökérről táplálkozik: a megalkuvást nem ismerő művészi hitelességről. Egyikük sem a hatalom kegyét kereste soha, hanem a saját igazságát mondta, a színház deszkáin vagy a papírlapokon. Az igazi kulturális megújulás nem ott kezdődik, ahol a minisztériumi folyosókon új neveket írnak ki az ajtókra. Ott kezdődik, amikor egyetlen fiatal producernek sem kell többé megkérdeznie a folyosón suttogva, hogy „ugye nem lesz abból baj, ha ezt a színészt kérjük fel a főszerepre?”.

Amíg ez a mondat elhangozhat, addig a Kisjézus hiába járja az országot, és addig a feketelisták kísértetei sem költöznek ki a stúdiókból. Ideje lenne végre a művekre figyelni, és hagyni, hogy a tehetség, ne pedig a politikai előjel döntsön arról, mely történetek méltók a vászonra.