Ötvenezer halott? Előbb értsük meg, mit számoltak ki

A hőséghez köthető halálozás becslése nem halotti számláló, a klímaváltozásnak tulajdonított rész pedig nem ugyanaz, mint az összes hőségteher. A különbség nem gyengíti a kutatás közéleti súlyát: éppen ez adhat neki hitelt.

Ötvenezer ember halt meg a nyári hőségben 854 európai városban. Ez a mondat olyan erős, hogy szinte magától címlapra mászik. Csakhogy a forrásban ismertetett kutatás ennél pontosabban fogalmaz: június és augusztus között mintegy 50 ezer, hőséghez köthető halálesetet becsültek. A „mintegy”, a „köthető” és a „becsült” itt nem nyelvi vattatöltelék. Ezek tartják egyben az állítást.

Nem arról van szó, hogy valaki végiglapozta 854 város halotti anyakönyveit, majd kipipálta azokat az eseteket, amelyeknél a hőség szerepelt közvetlen okként. A forrás modellezésről és becslésről számol be. Ennyit biztosan tudunk. A részletes számítási eljárást, a felhasznált halálozási alapadatokat, a hőmérsékleti küszöböket és a modell felépítését a csonka ismertető nem közli. Ezeket tehát nem illik odaképzelni.

A hozzávetőleg 50 ezres szám a vizsgált 854 város teljes, modellezett hőségterhe a három nyári hónapban. Ezen belül becsülték 32 ezerre azoknak a haláleseteknek a számát, amelyek az ember okozta klímaváltozásnak tulajdoníthatók. Ez 65 százalék. A két szám nem két külön tragédia, és nem is adandó össze. A 32 ezer a mintegy 50 ezer része.

A különbséget egyszerű kérdésekkel lehet megfogni. Az első becslés azt kérdezi: mennyi halálozás köthető a hőséghez a vizsgált időszakban és városokban? A második azt: ebből mekkora rész vezethető vissza az ember okozta klímaváltozásra? Az első tehát a hőség egészségügyi terhéről szól. A második a teher eredetének egy részét próbálja elkülöníteni.

Ebből az is következik, hogy a fennmaradó mintegy 18 ezer esetet nem lehet egyszerűen „nem éghajlati” halálként elkönyvelni. A forrás csak azt állítja, hogy a teljes becslés 65 százalékát tulajdonították az ember okozta klímaváltozásnak. Arról nem ad módszertani magyarázatot, miként kezelték a maradékot. A számolás logikája és a morális értelmezés nem ugyanaz a művelet.

A kutatók összehasonlítása szerint az évszázad elején a klímaváltozásnak tulajdonított hányad még körülbelül 40 százalék volt. Ez fontos idősoros jelzés. De itt is az arányról beszélünk, nem pusztán egy nyers halálozási számról. A közölt adatok alapján a mostani 65 és a korábbi körülbelül 40 százalék közötti különbség látható. Azt viszont az ismertetőből nem tudjuk megítélni, pontosan milyen bizonytalansággal hasonlítható össze a két becslés.

Ez a legerősebb jogos ellenvetés. Minden modell bizonytalan, a közölt összefoglaló pedig nem ad konfidenciaintervallumot. A konfidenciaintervallum leegyszerűsítve azt mutatná meg, milyen számtartomány fér össze a becslési eljárással és az adatokkal. Nem díszítő zárójel lenne az 50 ezer mögött, hanem a pontosság egyik legfontosabb jelzése. Mivel itt ilyen tartományt nem kaptunk, felelőtlenség volna kitalálni, hogy a becslés néhány százzal vagy sok ezerrel térhet el.

Ebből azonban nem következik, hogy a szám értéktelen. Csak az következik, hogy a bizonytalanság mértékéről ebből a forrásból nem tudunk eleget. A tudományos óvatosság nem a valóság letagadása. Inkább annak bevallása, meddig ér el a mérőszalag. Véleményem szerint a nyilvános vitában két egyformán rossz reflexet kellene elkerülni: a becslést közvetlen számlálásként ünnepélyesen kihirdetni, illetve a bizonytalanság puszta létezésére hivatkozva félresöpörni.

A „minta” szóval is csínján kell bánni. A vizsgálat 854 várost fogott át, amelyek együtt Európa lakosságának mintegy 40 százalékát fedik le. Ez hatalmas kör, de nem a teljes kontinens. A forrás külön figyelmeztet: az eredményekből nem lehet közvetlenül Európa egészének halálozására következtetni. A negyven százalékot nem szabad egyszerű szorzással száz százalékra felfújni. Nem tudjuk az ismertetőből, hogy a kimaradó népesség hőterhelése, korösszetétele, egészségi állapota vagy életkörülményei mennyire hasonlítanak a vizsgált városokéhoz.

A kontroll kérdése még kényesebb. Egy klímaváltozásnak tulajdonított rész becsléséhez valamilyen összevetési alapra szükség van, de a forrás nem ismerteti, ezt pontosan hogyan alkották meg. Nem írja le a kontrollhelyzetet, az ellenpontként használt éghajlati állapotot vagy a számítás technikai lépéseit. Ezért annyit mondhatunk tisztességesen, amennyit a szöveg mond: a kutatók becslése alapján 32 ezer haláleset vezethető vissza az ember okozta klímaváltozásra. A módszer részleteinek hiányában ennél magabiztosabb magyarázat már nem ismertetés, hanem találgatás lenne.

A területi adatok közben megmutatják, miért nem elég egyetlen európai összesítés. Lakosságarányosan Máltán, Olaszországban és Magyarországon volt a legmagasabb a halálozás. Az abszolút szám viszont Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Németországban és az Egyesült Királyságban volt a legnagyobb. Az Egyesült Királyságra 4354 esetet becsültek. Nápolyban egymillió lakosra 815 hőség okozta haláleset jutott, és a legforróbb hetekben 15 százalékkal nőtt a sürgősségi ellátás forgalma. Az arány és az esetszám más kérdésre válaszol: az egyik a helyi kockázat nagyságát, a másik a teljes terhet érzékelteti.

Az életkori bontás ugyanilyen józanító. A 85 év felettiek adták az áldozatok csaknem felét, de a 20–44 évesek körében is 833, hőségnek tulajdonított halálesetet becsültek. A forrás szerint a hosszan tartó forróság különösen az időseket és a krónikus betegeket veszélyeztette. A forró éjszakák akadályozták a regenerálódást, a magány és a szegénység pedig tovább súlyosbította a helyzetet. A hőség tehát nem pusztán időjárási adat: társadalmi sérülékenységgel találkozik.

Véleményem szerint innen kezdődik a közéleti felelősség. A magyar kormánytól és az önkormányzatoktól számon lehet kérni, hogyan készülnek fel a hőhullámokra, különösen akkor, amikor Magyarország a közölt lakosságarányos rangsor élmezőnyében szerepel. De a számonkérés csak akkor hiteles, ha nem alakítjuk át a becslést halottanként vezetett leltárrá, és nem hallgatjuk el a területi korlátokat.

A legerősebb ellenérv tehát valódi: a modell bizonytalanságát ismernünk kellene. A helyes válasz mégsem az, hogy emiatt semmit sem tudunk. Tudjuk, hogy 854 városról, Európa lakosságának körülbelül 40 százalékáról és mintegy 50 ezerre becsült hőséghez köthető halálesetről van szó. Tudjuk, hogy ebből 32 ezret, 65 százalékot tulajdonítottak az ember okozta klímaváltozásnak. És tudjuk, hol végződik az ismertető.

A számok közéleti súlya nem attól nő, hogy keményebbre fogalmazzuk őket a kutatóknál. Attól nő, hogy pontosan mondjuk ki, mit jelentenek. A becslés nem szemtanú. De nem is légből kapott jelszó. Olyan tudományos állítás, amelyet a hatókörével és a bizonytalanságával együtt kell komolyan venni.