Az eurót nem bejelenteni kell, hanem kigazdálkodni

A Fitch szerint a 2027-es költségvetési terv mellett Magyarország 2030-ra teljesítheti az euró feltételeit. A mondat kulcsszava nem a 2030, hanem a „teljesítheti”.

Az euró körüli politikai mondatoknak van egy különös tulajdonságuk: gyorsabban kerekednek ígéretté, mint ahogy a költségvetési számok összeállnak mögöttük. A Fitch értékelése alapján Magyarország 2030-ra teljesítheti a közös pénz bevezetésének feltételeit. Ez azonban nem azt jelenti, hogy 2030-ban euró lesz a pénztárcánkban. Még csak azt sem, hogy a feltételeket biztosan teljesítjük. A hitelminősítő állítása feltételes: a 2027-es költségvetési terv összeegyeztethető ezzel a pályával, miközben a végrehajtásban kockázatokat lát.

Három különböző állítást kell tehát szétválasztani. Az első a Fitch véleménye egy lehetséges gazdasági pályáról. A második a kormány terve a hiány csökkentésére. A harmadik az euró tényleges bevezetése. Ezek nem egymás szinonimái. Inkább egy lépcső három, egymástól távoli foka. Attól, hogy az elsőre ráléptünk, még nem értünk fel a harmadikra.

A kormány terve szerint a költségvetési hiány a GDP 7,5 százalékáról 4,9 százalékra mérséklődne. Ez 2,6 százalékpontos javulás. Másképp mondva: a hiány mutatóját nagyjából 35 százalékkal kellene lefaragni a kiinduló szinthez képest. Ez nem kozmetikai igazítás. Ha száz forintnyi gazdasági teljesítményre vetítjük, akkor a hiányt 7,5 forintról 4,9 forintra kell csökkenteni. A különbség 2,6 forint.

Ebből azonban nem következik, hogy minden százforintos családi kiadásból 2,6 forintot elvesznek. A GDP nem háztartási kassza, az államháztartási hiány pedig nem osztható szét mechanikusan a családok között. Aki ezt mégis így fordítaná le, hamis pontosságot árulna. A családi mérleg csak akkor számolható ki, ha tudjuk, milyen intézkedésekkel akarja a kormány elérni a hiánycsökkentést.

Adót emelnek? Ha igen, melyiket, mekkora mértékben, és kik fizetik meg? Visszafogják a támogatásokat? Ha igen, a lakhatásnál, a közlekedésnél vagy máshol? Elhalasztanak állami beruházásokat? Ez javíthatja a költségvetés egyenlegét, de mit jelent annak, aki az érintett térségben munkára, útra vagy jobb szolgáltatásra vár? A kiadások hatékonyabb felhasználásából teremtenék elő a különbséget? Akkor hol vannak a mérhető vállalások, és mikor jelenik meg a megtakarítás?

Ezekre a kérdésekre a rendelkezésünkre álló forrásanyag nem ad választ. Ezért felelősen azt sem lehet kiszámolni, hogy egy kétkeresős családnak havi ötezer, húszezer vagy éppen nulla forintjába kerülne a terv. Lehet, hogy egy háztartás közvetlenül alig érzékelné a változást. Lehet, hogy magasabb befizetéssel vagy gyengébb szolgáltatással találkozna. Konkrét intézkedések nélkül bármely pontos családi összeg találgatás volna.

Véleményem szerint itt kezdődik a politikai felelősség. A hiánycélt nem elég felírni egy táblára. Meg kell mondani, miből áll össze, milyen ütemben teljesül, és mi történik, ha valamelyik bevétel elmarad vagy valamelyik kiadás túlfut. A Fitch által jelzett végrehajtási kockázat éppen arra figyelmeztet: a papíron összeillő számok és a tényleges költségvetés között ott áll a valóság.

A „majd a piac kikényszeríti a fegyelmet” mondat kevés. A piac nem készít méltányos családi költségvetést, és nem dönti el demokratikus felhatalmazással, melyik közszolgáltatásból mennyi maradjon. De a „majd az állam megoldja” sem jobb. Az állam pénze is véges, a hiány pedig nem tűnik el attól, hogy politikailag kényelmetlen beszélni a csökkentés áráról. Végül mindig konkrét döntések születnek konkrét emberek pénzéről.

Van ugyanakkor erős ellenérv. Egy világos, 2030-as céldátum fegyelmezheti a gazdaságpolitikát. Ha a kormány minden éves költségvetést ugyanahhoz a mérhető célhoz igazít, nehezebb egyik évről a másikra átírni a vállalásokat. A határidő segíthet abban is, hogy az egymást követő döntések ne különálló rögtönzések, hanem egy következetes pálya részei legyenek. Ez nem csekélység: a kiszámítható irány önmagában is érték lehet.

Csakhogy a céldátum csak akkor fegyelmez, ha számonkérhető. Ha 2030 pusztán jól hangzó évszám, akkor nem iránytű, hanem díszlet. Véleményem szerint a kormánynak ezért nemcsak a végpontot kellene megneveznie, hanem az odavezető éves állomásokat is: milyen hiányt vállal, milyen eszközökkel, milyen kockázati tartalékkal, és milyen korrekció következik eltérés esetén.

Az euró tényleges bevezetése ráadásul külön döntési és végrehajtási folyamat. A Fitch közlése arról szól, hogy a feltételek 2030-ra teljesíthetők lehetnek, nem arról, hogy abban az évben biztosan megtörténik a pénzcsere. A kettő összemosása kényelmes politikai kommunikációt, de pontatlan tájékoztatást eredményezne.

A háztartások szempontjából tehát most nem az a legfontosabb kérdés, milyen lesz majd euróban látni a fizetést vagy a bolti árakat. A sürgősebb kérdés ez: hogyan jutunk el a 7,5 százalékos hiánytól a 4,9 százalékosig, és ki mit fizet ezért havonta? Amíg erre nincs intézkedésekre bontott válasz, családi számlát sem lehet kiállítani.

A Fitch adott egy feltételes mondatot. A kormány bemutatott egy hiánycélt. Az euró pedig egyelőre távolabbi lehetőség. A három közötti hidat nem a kommunikáció, hanem a végrehajtott költségvetés építi meg. Ha a számok teljesülnek, a 2030-as cél komoly vállalássá válhat. Ha nem, akkor az évszám éppen annyit ér majd, mint egy be nem váltott ígéret: a családok számláit nem lehet vele kifizetni.