A rend nem mindig kimért adag

A szekszárdi szabadmerítéses menza többről szólhat, mint a tányérra kerülő étel mennyiségéről. Véleményem szerint az önállóság és a felelősség mindennapi iskolája lehet — ha a szabadság mellé világos rend társul.

A rendet gyakran összetévesztjük az egyformasággal. Pedig a kettő nem ugyanaz. Az egyformaság azt mondja: minden tányérra ugyanannyi kerüljön. A rend azt kérdezi: van-e világos szabály, megfelelő felelősség és méltányos lehetőség arra, hogy mindenki jóllakjon? A szekszárdi Baka István Általános Iskolában bevezetett szabadmerítéses menza éppen ezért érdekes kísérlet. Nem a rend eltörléséről szól, hanem annak másféle megteremtéséről.

A Teol.hu beszámolója szerint az iskola Szekszárdon elsőként vezette be ezt az étkezési formát. A diákok nem előre meghatározott, egyforma adagot kapnak, hanem maguk szedhetnek az elkészült ételekből. Saját étvágyukhoz igazíthatják a mennyiséget, és annyiszor repetázhatnak, ahányszor szeretnének. A kisebb étvágyú gyermeknek tehát nem kell szükségtelenül nagy adaggal szembenéznie, aki pedig többet enne, újra szedhet.

Ennyi a tény. Minden további következtetés már mérlegelés, nevelési felfogás és vélemény kérdése. Az én álláspontom az, hogy ez a gyakorlat helyes keretek között az önállóság szerény, de értékes iskolája lehet.

A gyermek nem egyik napról a másikra válik felelős felnőtté. A felelősséget apró döntéseken keresztül tanulja meg. Felkel-e időben. Rendben tartja-e a holmiját. Elvégzi-e a rábízott feladatot. És talán azt is: mennyi ételt tesz a tányérjára. Ezek jelentéktelennek látszó mozzanatok. Mégis ilyen mozdulatokból épül fel a jellem hétköznapi szerkezete.

Véleményem szerint a gyermek adagválasztása nem a tekintély feladása. Inkább a helyesen értett tekintély egyik eszköze. A jó rend nem minden pillanatban helyettünk dönt. Megtanít dönteni. Határt szab, példát mutat, szükség esetén közbelép, de hagy teret a belátásnak is. A családban sincs szükség arra, hogy minden falat rendőri felügyelet alatt kerüljön a tányérra. Van viszont szükség szokásokra, figyelemre és következetességre.

A szabadmerítés ebből a szempontból józan megoldásnak tűnhet. A gyermek először kevesebbet szedhet, majd repetázhat. A forrás szerint erre korlátozás nélkül lehetősége van. Így a saját döntés nem jár szükségképpen azzal, hogy éhesen marad. A választás korrigálható. Ez fontos nevelési helyzet: nem minden első döntés végleges, de minden döntésnek van következménye.

Nem volna azonban tisztességes elhallgatni a legerősebb ellenérvet. A választás szabadsága önmagában nem garantálja sem a megfelelő étkezést, sem a gördülékeny működést. Attól, hogy a gyermek maga szed, még választhat rosszul. Vehet túl keveset, túl sokat, vagy követheti pillanatnyi kedvét ahelyett, hogy megfontoltan döntene. Az is elképzelhető, hogy a sor lassabban halad, egyesek ügyetlenebbek, mások türelmetlenek. Ezek a lehetőségek nem szerepelnek a forrásban megtörtént problémaként; a rendszer természetéből fakadó, véleményként megfogalmazott kockázatok.

Éppen ezért a „szabad” szó nem jelentheti azt, hogy mindenki azt tesz, amit akar. A szabadmerítésnek is szüksége van rendre. Véleményem szerint ilyen rend lehet az udvarias sorban állás, az első adag megfontolt megválasztása, a másik gyermek iránti figyelem és a felnőttek tapintatos jelenléte. A kisebbeket segíteni kell. A nagyobbaktól több belátás várható el. A szabadság akkor nevel, ha együtt jár az önmérséklettel.

Konzervatív szemmel a hagyomány nem valamennyi régi eljárás változatlan megőrzését jelenti. A hagyomány lényege inkább az, hogy továbbadjuk, ami az életet megtartja: a mértéket, a felelősséget, a másik ember tiszteletét és az étel megbecsülését. Ha egy új gyakorlat ezeket szolgálja, pusztán újdonsága miatt nem kell elutasítani. A forma változhat, miközben az erkölcsi tartalom megmarad.

Csábító volna rögtön megtakarításról vagy kevesebb kidobott ételről beszélni. Ezt azonban mérési adatok nélkül nem tehetjük meg. A forrás nem közöl számokat sem a hulladék alakulásáról, sem a költségekről. A fiskális józanság itt is óvatosságot kíván. Egy intézményi újítás értékét nem szabad bemondásra pénzügyi sikernek nevezni. Ha az iskola vagy a fenntartó később adatokat gyűjt, azok alapján már lehet mérleget készíteni. Addig legfeljebb reményekről beszélhetünk, eredményekről nem.

Ugyanez igaz a nevelési hatásra is. Nem állíthatjuk bizonyossággal, hogy minden gyermek felelősebbé válik attól, hogy maga mer. Azt viszont véleményként megalapozottnak tartom, hogy az önálló döntés lehetősége alkalmat ad a felelősség gyakorlására. Az alkalom még nem eredmény. A kert sem attól terem, hogy van benne föld. Gondozás, idő és figyelem kell hozzá.

A szekszárdi kezdeményezést ezért sem ünnepelni, sem elutasítani nem érdemes előre. Figyelni kell. Meg kell nézni, miként élnek a gyerekek a repetázás lehetőségével, hogyan alakul az étkezés rendje, és szükség van-e módosításokra. A jó intézmény nem beleszeret a saját újításába, hanem tapasztalatot gyűjt róla. Ami működik, megtartja. Ami hibás, kijavítja.

A menza nem parlament és nem piactér. Mégis közösségi tér, ahol naponta megmutatkozik, mit értünk szabadságon. Ha csupán korlátlanságot, akkor zavar keletkezhet. Ha felelős választást, akkor a merőkanál is nevelési eszközzé válhat. Nem látványos eszközzé. Nem hangos reformmá. Csak egy tárggyá a gyermek kezében, amely mellett lassan megszülethet a felismerés: magam döntök, tehát mérlegelnem is nekem kell.

A rendnek nem ellensége az ilyen szabadság. Éppen ellenkezőleg: a tartós rend nemcsak kívülről szabályoz, hanem belül is mértéket teremt. Ha a szekszárdi gyakorlat ehhez közelebb viszi a tanulókat, akkor helye van az iskolában. De csak akkor, ha a felnőttek nem vonulnak ki mögüle, és a szabadságot nem hagyják magára. Mert a gyermeknek nem pusztán választási lehetőségre van szüksége. Arra is, hogy megtanuljon jól választani.